Megérkezett az utolsó fejezet! Nagyon köszönöm mindenkinek, aki velünk tartott! :)
-
Ezt olcsón megúsztuk – vélte Clary, miközben hazakísérték
a rosszfiúkat. Mióta Jace megdorgálta, még Ron is mutatott némi megbánást.
-
Úgy tűnik, a boszorkánymesterek után a
vámpírokat is megnyertük magunknak – jegyezte meg Alec minden él nélkül.
-
Az ám – vigyorodott el Jace, és átkarolta Simon
vállát. – A kicsi árnyvadász behódolt a csúnya, gonosz vámpírfőnöknek?
-
El kell keserítselek – kezdte Simon -, ugyanis
fordítva történt. – Erre mind elképedt arcot vágtak. – Köszönöm, ez jól esett,
tényleg.
-
Igazad van, nem kellene csodálkozni – bólogatott
Jace -, elvégre az én tanítványom vagy!
-
Valóban? - cukkolta Clary. – Szóval te
tanítottad meg arra, hogy kell elcsavarni mások fejét?
-
Igen. Illetve csak némi jó tanáccsal láttam el –
korrigált gyorsan. – Egyébként angyal adta tehetsége volt hozzá.
Mialatt Jace a barátnőjének magyarázkodott, Isabelle
besorolt Simon mellé. A lány gyönyörű volt lófarokba fogott hajával,
bőrkabátjával, fekete bőrnadrágban és topban, ami közszemlére tette a rúnáit.
Simon enyhe sajgást érzett a szíve táján.
-
Nem miatta történt – mondta gyorsan, mielőtt a
másik megszólalhatott volna. – Annyi minden történt az utóbbi időben… és nem
tudtam mindenhez azonnal alkalmazkodni. Igazad volt azzal kapcsolatban, hogy
mennyi mindenen mentünk át együtt… és sajnálom, hogy bántottalak. –
Felsóhajtott. – Néha azt kívánom, bárcsak ellen tudtál volna állni a sármomnak
– tette hozzá, mire Isabelle persze felhorkant.
-
Ez teljesen úgy hangzott, mintha Jace mondta
volna. – Aztán folytatta: - Én nem bánom, hogy megpróbáltuk. Ha semmibe sem
vágnék bele csak azért, mert tartok a fájdalomtól, akkor sosem lettem volna
olyan jó abban, amit csinálok. – Felsóhajtott, és a távolba nézett. – Nem
mondom, hogy nem haragszom rád, de itt az ideje, hogy tényleg azt tedd meg,
amit te akarsz. Magadat kell legelőre helyezned ebben a helyzetben. Én is ezt
teszem.
Simon pontosan tudta, mennyire nehéz lehetett a lánynak
ilyen nyíltan beszélni az érzéseiről. Mindig csinálta az ereje és a bátorsága
miatt, és őszintén remélte, hogy barátként, bajtársként és testvérként továbbra
is számíthat majd rá.
Az pedig, amit mondott… hogy helyezze magát mindenki más
elé… Simon tudta, hogy ezt a magánéletre érti, egyáltalán nem a munkára. Ha
árnyvadász vagy, mindig valaki más az első, mindig áldozatokat kell hozni.
Lehetséges lenne, hogy Simon minden fronton jól teljesítsen? Napról napra
védelmezze az ártatlanokat, aztán térjen haza valaki olyanhoz, akit a legtöbben
szörnyetegnek gondolnak?
-
Csak ne agyalj túl sokat – tanácsolta Jace, aki
a jelek szerint kidumálta magát Clarynél, nem mintha a lány nagyon felhúzta
volna magát emiatt.
-
De azért gondold meg, mit teszel – egészítette
ki Alec.
-
Ne told túl.
-
Meggondolatlan se legyél.
-
Csak élvezd.
-
Igen – értett egyet Alec egy halvány mosollyal.
– Mindenképpen élvezd, ha már megszerezted.
Simonnak nyilván össze kellett volna zavarodnia ennyi jó
tanács közepette, de igazából csak boldogságot és elégedettséget érzett, amiért
a barátai mellette vannak, és érdekli őket a sorsa annyira, hogy tanácsokat
osztogassanak.
Mivel Ron és társai megígérték, hogy kisangyalok lesznek, elengedték
őket.
-
Hatékonyak voltunk, én azt mondom – ugrándozott
Jace felfelé a lépcsőn.
-
Kevésbé lettünk volna hatékonyak, ha Raphael
belekötött volna a dolgokba – jegyezte meg Clary.
-
Igen, de nem tette – vidámkodott a szőke. – Nem
tette, és ezt tudod, kinek köszönhetjük?
-
Simonnak.
-
És nekem, amiért szárnyaim alá vettem őt – tette
hozzá Jace. Clary a fejét csóválta pillantott hátra Simonra, de a srác nem
vette magára.
Megkönnyebbülten csatlakozott a barátai mókázásához, aztán –
hónapok óta először – mély és pihentető álomba merült.
A napok ezek után olajozottan követték egymást, amiért Simon
minden este hálát adott egy felsőbb hatalomnak. A harcokban csak nagy ritkán
kerültek szembe alvilágiakkal; Alec elégedetten vette tudomásul, hogy a
megbeszélések hasznosnak bizonyultak, amit már az apja is kénytelen volt
elismerni.
Simon részt vett a rajtaütéseken, a tanácskozásokon,
nevetett és evett a társaival, aztán, miután lement a Nap, futni indult, de
többé nem az ablakon, hanem az ajtón keresztül.
Az idősek nem foglalkoztak azzal, mivel tölti a
szabadidejét, de Simon nem volt naiv, tudta, hogy egyszer a kérdőre vonásnak is
eljön az ideje.
A fotelban lebzselő Jace szélesen rávigyorgott; Clary
odaszaladt, és puszit nyomott az arcára. Isabelle biccentett, Alec pedig felemelte
a kezét, jelezve, hogy ő is indul.
Barátságos csendben tették meg az első néhány métert, majd a
sarkon befordulva – Simon agyán átfutott, hogy pontosan a sarkon való
befordulással kezdődött ez az egész annak idején – megtorpantak. Magnus és
Raphael felhőtlenül cseverészve közeledett feléjük.
-
A gyerek? – hangzott Alec nyitókérdése.
-
A szüleiddel. Hátha újra közelebb hozza őket
egymáshoz. – Alec beletörődően sóhajtott, majd – mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne – magához vonta a boszorkánymestert egy csókra.
Raphael vigyorogva, célzatosan felvont szemöldökkel
pillantott Simonra.
-
Ne is álmodj róla, vámpír!
-
Áh, az én kis ünneprontó árnyvadászom! –
Valószínűleg elindult volna egy jó kis civakodás kettejük között, ha Magnus
közbe nem szól.
-
Van kedvetek vacsorázni? – kérdezte tágra nyílt,
ártatlan szemekkel. Simon még el is hitte volna, hogy nincs semmilyen hátsó
szándéka, ha nem ismerte volna jó ideje.
-
Biztos vagy benne? – kérdezte Raphael.
-
Most miért? Nem vagyunk furcsább társaság, mint
azok ott – bökött az út túloldalára, ahol egy punk, egy rocker, egy emós, és
egy normálisnak tűnő tag lépdelt a járdán, a legnagyobb összhangban, és még
csak meg sem bámulta őket senki.
-
Legyen – adta be a derekát a vámpír. – De olyan
hely kell, ahol minőségi az italválaszték.
-
Hát hogyne. Mikor kaptál tőlem rosszabbat a
legjobbnál?
-
Kezdjem sorolni?
-
Hol is ismerkedtél meg a pasiddal? – dobta oda a
labdát Magnus vigyorogva, aztán intett az ujjával; nyomán kék szikrák szöktek a
levegőbe.
Ahogy Alec és Magnus elindult előttük, Simon végigsimított
kedvese karján, és összefűzte az ujjaikat.
-
Ezt még gyakorolnod kell – vélte Simon, aztán
elvigyorodott. – De nyugi, nekem így is megfelelsz.
Érdekes módon erre Raphael nem vágott vissza semmit… csak
megszorította a másik kezét, és elindultak… előre, valami felé. Valami jó felé.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése