Mikor másnap reggel az órára néztem, először fel sem tudtam fogni a számokat.
- A francba! – ugrottam ki az ágyból, s ugyanazzal a lendülettel pucérra vetkőztem. A bátyám persze pont ezt a pillanatot választotta a besétálásra. – A kurva élet, nem tudsz kopogni?
- Nem tudsz olyat mutatni, amit még ne láttam volna – reagálta le halál nyugodtan. – Nem fogsz elkésni?
- Még az is megeshet. – Art a szoba közepén állt karba tett kézzel, és úgy figyelte a rohangálásomat, mintha meccset nézne. – Nincs dolgod valahol máshol?
- Tudom, hogy megijesztettelek a múltkor – vágott bele. – Elhiheted, nagyon megbántam. De tudnom kell, melyikük bántott, hogy lerendezhessem.
- Én már lerendeztem, neked nem kell.
- Hagynád, hogy továbbra is azzal a féreggel barátkozzam? – vonta fel a szemöldökét.
- Ő már azelőtt egy féreg volt, hogy elkezdett volna a nyakamra járni. – Felkaptam a táskámat, aztán a bátyám elé léptem, és a szemébe néztem. – Talán pont ez tetszik neked benne. Hogy bármit is tesz, elég annyit mondani, ne foglalkozzatok vele, egy rohadék. Felőlem azzal barátkozol, akivel akarsz. De ha ismét próbálkozni merne nálam, annak komoly következményei lesznek.
A későn kelés plusz a kis csevej miatt esélyem sem volt bedobni valami reggelit, így mire eljött az ebédidő, már igencsak szédelegtem.
- Minden rendben ment tegnap? – tudakolta Suzy.
- Ja.
- Normális volt?
- Amennyire egy focista lehet.
- Mondtuk neked, hogy jó arc – bólogatott Clark. – Figyelj csak! – és mielőtt megakadályozhattam volna, elkapta a távolabbi asztalnál ülő Anders tekintetét, és odaintett neki.
- Te megőrültél? – csaptam a karjára. – Szeretem provokálni azokat a gyökereket, de ez már sok!
- Miről beszélsz?
- Most rá fognak szállni Andersre, hogy mégis mit integetnek neki a nördök asztalától.
- Mit számít neked, hogy mit kérnek számon rajta? – kérdezte Suzy.
- Mert segíteni akarok neki! – fakadtam ki. A reggeli haragom ebben a beszélgetésben készült kirobbanni. – Nem akarom, hogy ő is úgy járjon, mint az itteni egyetemre járó gyökerek. Szerezzen csak ösztöndíjat, és húzzon el innen!
Suzynak nem kellett kimondania a nyilvánvalót; valamiért már egy lecke után túlságosan is törődni kezdtem ezzel a sráccal.
Kedd este úgy döntöttem, nem udvariaskodok, ráírtam Andersre a neten. Elvégre ez a XI. század!
Szevasz! Mikor legyen a következő?
Szia! Neked mikor lenne jó? – Hm, ezek szerint nem csak én élek-halok a központozásért?
Alkalmazkodom hozzád. – Mivel jó néhány percig nem érkezett válasz, folytattam: - Bocs, lehet még edzésen vagy. Majd dobj egy üzenetet az időponttal!
Oké, alig fél órával később már bántam az egészet, de a francba is, nem ő akart korrepetálást?
Vacsoránál még a szüleimnek is feltűnt a hangulatom, mert anya nem engedett mosogatni.
- Még a végén eltörsz valamit. Majd a bátyád megcsinálja, úgyis büntetésben van. – A pultra hajtottam a fejem.
- Legalább elterelte volna a gondolataimat.
- Miről?
- Egy srácról. – A következő pillanatban csörömpölés hangzott fel; Art elejtett egy rakás evőeszközt. Felnézve azt láttam, hogy anya és a bátyám is elkerekedett szemmel bámul rám. – Nem úgy! – tiltakoztam elvörösödve. Azt nem vallhattam be nekik, hogy nagyon is szívesen hagynám, hogy maga alá teperjen. – Segítenem kell neki angolból, de egyébként kutyába se vesz, és ezzel nem tudok mit kezdeni.
- Kicsim – ült le velem szemben anya. – Először is, jó szíved van, amiért segítesz neki, pedig neked is sokat kell tanulnod ebben az utolsó évben. Másodszor… miért zavar téged, hogy nem beszél veled? Barátok voltatok korábban?
- Dehogy.
- Akkor? – Anya próbált a lelkembe látni, de ha voltak is ott válaszok, hát azokat még én sem láttam. – Ha ennyire magadra veszed, talán mégis hagynod kellene. Talán nem ér annyit.
Visszagondoltam arra, amit délelőtt mondtam a barátaimnak, aztán arra is, amit Anders vágott a fejemhez. Nem lehet mindenki gazdag. Egyszerre kellett tanulnia és dolgoznia, hogy egyáltalán álmodozni merhessen egy jó egyetemről, ami kiemeli a nyomorból. Nem voltam egy szent, de hogy tagadhattam volna meg tőle ezt az apró segítséget?
Emlékeztek még, mit mondtam Andersnek a legelső korrepetálás előtt?
Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy csettintettél, és ugrottam.
Hát ezzel szemben a következő hetekben úgy viselkedtem, mint egy kiskutya; amikor csak Anders megkérdezte, ráérek-e, fénysebességgel reagáltam, és húsz perccel később már a szokott bokszunkban görnyedtünk a könyvek fölé. És sajnos abban a pillanatban, amikor Anders magától vágott ki egy elemzést, s utána boldogságtól ragyogó szemmel rám nézett, megértettem, Clarknak mennyire igaza volt. Valóban volt valami romantikus a közös tanulásban.
Mire feleszméltem, már el is érkezett a téli szünet, s vele együtt a karácsonyi buli.
- Felfogtátok, hogy alig öt hónap, és elballagunk? – érdeklődött Clark. – Jelenleg el sem tudom képzelni, hogy nélkületek járjak suliba.
- Ez nagyon hízelgő, de kizárt, hogy sportösztöndíjjal felvegyenek engem is oda, ahová te mész – mondta Suzy.
- De van ott más szak is. Például orvosi előkészítő – mutatott rá a srác célzatosan, de Suzy csak vállat vont. Még mindig nem mondhatták meg neki, mit csináljon.
- Együtt megyünk a buliba? – érdeklődött inkább.
- Hát – feszengett Clark. – Igazából mivel ez lesz az utolsó bulink, Emily szeretne kettesben menni. – A magam részéről megértettem a lányt, hogy magának akarta a párját, ugyanakkor láttam Suzy szemének villanásában, mennyire bosszús, amiért egy romantikus kapcsolat elválasztja tőlünk a barátunkat.
- Persze, nem gáz – mosolyogtam rá. – Majd összefutunk a parketten. – Clark megkönnyebbültnek tűnt, aztán felpillantott, mikor árnyék vetült az asztalunkra.
- Sziasztok. – Nos, alig néhány hónappal ezelőtt ettől a hangtól tuti kiugrottam volna a bőrömből. Most csak össze voltam zavarodva Justin Hammer felbukkanásától.
- Szia – viszonozta a köszönését Suzy, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy tőlem hiába vár ilyesmit. – Ismerjük egymást?
- Izé, együtt járunk törire – felelte Justin, és feljebb tolta az orrán a szemüveget. Vajon azok a kráterek már korábban is ott voltak az arcán? – Igazából hozzád jöttem – biccentett felém, én meg bűntudatosan összerezzentem. Megnyalta az ajkát, a kezével előbb a hajába túrt, majd zsebre vágta. – Szóval, lenne kedved együtt menni a buliba? – Mikor erre csak nagy szemeket meresztettem, folytatta: - A karácsonyi buliba. – Csend. – De… ha nem akarod, nem gáz… majd… - Feszengve állt egyik lábáról a másikra, ami imponált ugyan, de sokkal kevésbé, mint elvárható lett volna.
Már épp megmondtam volna neki, hogy kösz, de nem, mikor Isaac Anders elvonult előttünk, karján az egyik pompon lánnyal. Látványuk úgy szíven szúrt, hogy még fel is szisszentem. A francba, mit gondoltam már megint? Hogy egy full hetero, izmos, okos focista azért jár hozzám korrepetálásra, mert titokban belém van zúgva?
Mikor Suzy megrúgott az asztal alatt, visszatértem a jelenbe, és reményeim szerint egy hívogató mosolyt villantottam Justinra.
- Szívesen elmegyek veled a buliba, ha Suzynak nem gond. – Egy másodpercig örültem volna, ha a lány megvétózza az ötletet, de az arca ragyogott az örömtől.
- Feltétlenül együtt kell mennetek. Miattam ne aggódj.
- Szuper – mosolygott Justin is. – Ha megadod a címed, a buli előtt felveszlek. Nem terveztem inni. – Bíztam benne, hogy ezt tőlem nem várja majd el.
Mikor aznap délután kiléptünk a suliból, Suzy rá nem jellemző izgatottsággal ragadta meg a karom, és majdnem elkezdett helyben ugrálni.
- Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem! A srác, akiért odáig vagy, elhívott a buliba! Mintha egy romantikus filmben lennénk!
- Mióta nézel te romantikus filmeket? – firtatta Clark.
- Ne rontsd már el Adam nagy pillanatát! – Aztán valószínűleg feltűnt neki, hogy őt már-már jobban érdekli a téma, mint engem. – Mi a baj? Már nem tetszik?
- Nem arról van szó, csak hát… nem is ismerem – mutattam rá. – Miről fogunk beszélgetni?
- Bármiről! Mindenről! Mivel még szinte semmit sem tudsz, rengeteg lehetőséged és témád lesz. D e figyelj – most már elkomolyodott -, ha nem akarod, ne menj el vele. Úgy értem mi örülnénk, ha találnál egy rendes srácot, de arra végül is még rengeteg lehetőséged lesz az egyetemen. Az a lényeg, hogy jól érezd magad.
Ránéztem előbb Suzyra, majd Clarkra, és hirtelen ráébredtem, hogy valószínűleg soha nem lesz több olyan barátom, mint ők. Hirtelen elérzékenyülve átkaroltam a vállukat, és magamhoz húztam őket.
- Köszönöm, srácok. Szeretlek titeket.
- Hú, micsoda vallomások, kérem szépen! Mindjárt a csukámra okádok! – Retner és a sleppje tűnt fel az ajtóban, és természetesen nyomban ránk szálltak.
- Kopj le – mondta Suzy. – Te legutóbb anyukádtól kaphattál ölelést, ami jó régen lehetett. Talán azért lettél ilyen retardált.
- Tudod, kinek kéne az ölelés a magadfajtától – köpött ki Retner, mire Clark tett egy lépést felé. – Mi van?
- Vigyázz a szádra!
- Különben? – vigyorgott Retner. Élt-halt az összecsapásokért, és mivel általában ők voltak létszámfölényben, biztos lehetett a sikerben.
- Hagyd – húztam magammal a barátomat. – Nem éri meg.
- Csak nem Adam Jackson hátrál meg egy szópárbaj elől? Mi van, talán megjött? – A felhangzó kacarászással nem törődve elfordultam tőlük, magam előtt terelve a barátaimat.
A saját káromon tanultam meg, hogy nem szabad hátat fordítani a Retner féléknek, most viszont cserbenhagyott az ösztönöm. Talán tudat alatt abban bíztam, hogy Isaac majd megvéd?
Kemény emlékeztetőt kaptam arra nézve, hogy ne higgyek a tündérmesékben. Retner elkapta a vállam, megpördített, és egy ütéssel a földre küldött.
- Az a legfontosabb – magyarázta Clark -, hogy ne kerülj a földre. Rúgj, harapj, karmolj, ha kell, de ne engedd, hogy leteperjenek. Ha már ott vagy, nyomban pattanj fel! A támadó mindig késlekedik néhány másodpercet, mert már biztos a sikerben. Használd ki!
Így tehát még le sem értem a porba, máris felnyomtam magam a karommal, ahogy Clark tanította. Suzyt és Clarkot elválasztották tőlem – ezért járnak ezek a gyökerek csapatokban -, és mivel már elindultunk a kocsink felé, a sulitól is távolabb kerültünk. Letöröltem a vért a számról.
- Mi a franc bajod van neked? – fakadtam ki. – Miért nem tudsz leszállni rólam? Ennyire tetszem?
- Az a bajom veled, hogy élsz!
- Szép Harry Potter utalás. És kösz, mindig is Piton volt a kedvencem… - Lemondóan nyögtem egyet, ahogy megragadta a kabátom.
- Az ilyen gyökerek miatt papolnak nekünk a tanárok az esélyegyenlőségről! A nagy szart! Aki gyenge, azt az erős eltapossa. Mindig ez volt a világ rendje! – Torzult arcával belemászott az enyémbe. – Szennyezed a levegőmet, Jackson. Nem gondoltál még arra, hogy megszabadítod magadtól ezt a világot? – Felvontam a szemöldököm.
- Hát, ez valami új. Mostanában könyveket olvasol az iskolai bántalmazásról A-tól Z-ig? Most van soron a P, mint pszichológiai ráhatás? Ja, és amúgy nem félsz, hogy megfertőzlek, ha ilyen közel vagy hozzám?
- Nem – sziszegte, de azért eltaszított magától.
Akkor pillantottam meg Isaac Anderst, aki szintén ott állt a tömegben. Karba fonta a kezét és a cipőjét bámulta, de ott volt, és nem tett semmit.
A szívem, amit bolond módon hagytam reménykedni, megrepedt. Hát ennyit érdemeltem tőle? Még csak rám sem nézett, miközben hagyta, hogy terrorizáljanak? Ennyivel jobbnak képzelte magát nálam? Talán megérezte, hogy nézem, mert fölemelte a fejét, de én addigra visszafordultam Retnerhez. Végignéztem kusza haján, foltos, szteroidokkal tunkolt arcán és testén, majd tudatlan szemén.
- Köszönöm – mondtam neki, ami meglepte. – Köszönöm, hogy emlékeztettél, örüljek annak, amilyen vagyok. Ellenkező esetben talán olyan lennék, mint te. Egy tudatlan, beszűkült, rusnya, erőszakos fasz. Ezerszer inkább vagyok meleg és harcolok egész életemben az olyanok ellen, mint te.
Ez már több napos történet. A sleppet annyira sokkolták a szavaim, hogy simán hagytak elsétálni, és mire megmozdultak, már a kocsiban remegtem, hazafelé tartva.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése