A szüleim vasárnap délután érkeztek haza, én pedig abban a pillanatban már a konyhában is voltam, és játszottam a szerepem. Mosolyogva hallgattam a beszámolót a kiruccanásról, a hotelről, az élményfürdőről, és megcsodáltam az idényes, de visszafogott fülbevalót, amivel apa meglepte anyát. Egyébként úgy viselkedtek, mint a friss házasok, folyamatosan megérintették egymást, vagy összevigyorogtak egy-egy poénon, amit csak ők értettek. Aztán persze rátértek a tegnap estére.
- Jól éreztétek magatokat? – kérdezte anya a bátyámtól.
- Aha. Nagyon ránk fért már.
- És nem törtetek össze semmit! – mondta apa meglepetten, én meg vágtam egy grimaszt a tányéromnak. Ja. Csak engem.
- Na, és te? – simított végig anya a hajamon.
- A könyvtárban voltam. Utána áthívtam Tom Hardyt. – Szerencsére ennél többet nem is kellett mondanom, jól ismerték a szokásaimat.
Mielőtt azonban megkönnyebbülhettem volna, hogy vége a vallatásnak, Art alig látható mozdulatot tett a nyaka felé, és közben a szemembe nézett. Majdnem pánikszerűen a saját nyakamhoz kaptam, de még idejében türtőztettem magam, és még egy mosolynak nevezett valamit is kipréseltem magamból. Csak egyetlen rosszabb dolgot tudtam elképzelni annál, ha a szüleim megtudják az igazat; azt, ha Art tudja meg.
Este, már az ágyban fekve elkezdtem felkészíteni magam a következő hét megpróbáltatásaira. Először is ki kellett találnom, hogy üzenjen Andersnek úgy, hogy ne maradjon nyoma, de bajba se kerüljünk miatta.
Ahogy hétfőn hét óra után levánszorogtam az emeletről egy halálra ítélt eleganciájával, a bátyámat már ott találtam.
- Hát te? – Általában késő délelőtt indult el az egyetemre.
- Csináltam reggelit – közölte, és valóban, a pulton elhelyezett tányérokban bacon és tojás illatozott, Art pedig akkor vette ki a kenyereket a pirítóból.
- Mi bajod? Beteg vagy? – vonogattam a szemöldököm.
- Ülj le és egyél. – Engedelmeskedtem, mivel tudtam, ilyen mogorván nemigen vevő a humoromra.
Alig kezdtem el belapátolni a kaját, Art megállt mellettem, karba tett kézzel.
- El se kezd! – előztem meg. – Baleset volt, oké? Senki sem halt meg, vagy ilyesmi…
- Komolyan le akarod ezt zárni ennyivel?
- Ja, pont ez a tervem. Megvédtem magam, és most már tudja, mire számíthat, ha szórakozik velem. – Elrágcsáltam egy bacont, majd felnéztem. Art testéből dühös és halálos energia áradt.
- Tudnom kell, melyikük volt az.
- Mit számít?
- Azért, baszd meg, mert kurvára nem fogom a házba engedni többet!
- Nem hiszem, hogy a történtek után felbukkan még itt – töprengtem, aztán a következő pillanatban kiesett a kezemből a falat.
Arthur, a bátyám pontosan úgy ragadta meg az ingem, ahogy a homofóbok a suliban, és a tekintetében is hasonló gyűlölet égett. Persze ez valószínűleg nem felém irányult teljes mértékben, de… talán elege volt már abból, hogy a meleg öccse sorra eltünteti a haverjait.
Alig öt másodpercig voltunk a pillanatba fagyva, majd…
- Arthur Jackson!
A bátyám azonnal magához tért, és a másik pultig hátrált, mialatt anya beállt kettőnk közé.
- Mi történt? Jól vagy, kicsim? – Megtapogatta az arcomat. – Várom a magyarázatot! – fordult szembe Arttal.
- Nem ő…
- Csend! – rivallt rám. – Láttam, ami láttam. Bármit is tettél ellene, az nem jogosítja fel ilyen durvaságra. Tehát? – Apa ebbe a puskaporos csendbe sétált bele nagy vidáman.
- Jó reggelt mindenkinek! Ó, isteni illatok vannak! Még belefér pár falat indulás előtt… - Ekkor vett észre minket. – Mi…
- Indulnom kell, első órán dogát írok! – rikkantottam el magam túlzott lelkesedéssel. – Este találkozunk!
Mivel Art maga mászott bele a slamasztikába, oldja csak meg a dolgokat egyedül.
Persze nem állítom, hogy nem sokkolt a dolog. Volt néhány ember, akiktől nem számítottam ilyesmire, és a bátyám benne volt az első háromban.
Már a volán mögött ültem, mikor szemet szúrt az ablaktörlő alá rejtett cetli. Gyorsan magamhoz ragadtam és széthajtottam. Este hatkor a könyvtár előtt. Anders.
Bosszankodva indítottam el a kocsit, mivel a könyvtár nekem is eszembe juthatott volna. Na meg némileg lenyűgözött, hogy Anders nem volt rest a házunkhoz lopózni kora reggel, hogy elrejtse az üzenetet. Valóban fontos lehetett neki ez a korrepetálás, ellenkező esetben nem törte volna magát ennyire.
Olyan elveszetten léptem be a suli ajtaján, mintha a Holdról érkeztem volna haza. Három nap alatt az életem fejre állt; az egyik nagymenő focista a segítségemet kérte, végre szembeszálltam Flippel, a bátyám meg félig-meddig rám támadt… aztán meg azzal is kezdenem kellett valamit, hogy Suzy és Clark valami olyasmiben voltak benne, amiből engem kihagytak.
Szándékomban állt nagy ívben elkerülni a focistákat aznap, amiből egyenesen következik, hogy az első ismerős arc, akit megláttam, az Isaac Anders volt. A srác szerencsére nem vett észre, elmélyülten bámult befelé a szekrényébe. Eddig sosem tűnt fel, mennyien megbámulják, pedig elhaladtukban a legtöbben rápillantottak, köszöntek vagy a hátát lapogatták.
- Helló, helló. – Annyira meglepett Clark felbukkanása, hogy kis híján felsikítottam. – Hé, valakinek rossz a lelkiismerete? – Az a valaki esetleg ő lehetett volna, de inkább tartottam a számat.
- Hogy telt a hétvége? – tereltem el a témát.
- Tudod, csak a szokásos – vont vállat, ahogy kinyitotta a szekrényét.
- Emily? Tanulás?
- Így szépen sorban – kacsintott vigyorogva.
- Még mindig be kellene vennem ezt a maszlagot?
- Óó, bébi, majd megtudod, milyen romantikus is tud lenni, ha a pároddal görnyedsz a könyv fölé… - Clark szónoklata közben haladt el mögöttünk Anders, és nem láttam ugyan az arcát, mégis biztosra vettem, hogy minden szót hallott. Sose érdekelt, mit gondolnak rólam mások, ezúttal azonban égő arccal vonultam be a terembe.
Ebédig bírtam magamban tartani a frusztrációmat. Clark és Suzy is észrevette, hogy nem hozom a szokásos sziporkázó formámat, így hát előrukkoltam a dologgal.
- Szóval… hétvégén pörgettem a Face-t, és feltűnt valami különös.
- Hogy Becca a héten még nem állított be új profilképet? – kérdezte Suzy.
- Fú, hallottad, hogy ő meg Norm szétment? – szólalt meg Clark is.
- Nem mondod! Micsoda tragédia! Még szerencse, hogy a téli bál még jó messze van. – Kifújtam a levegőt. Hiába voltunk stréberek, a barátaim érdekes módon az összes sulis pletykával tisztában voltak… mint a lepcses szájú vénasszonyok…
- Nem – vágtam közbe erélyesen, magamra irányítva a figyelmüket. – Elfelejtettétek mondani, hogy Isaac Anders az ismerősötök. – Clark szinte nyomban meghunyászkodott, és Suzy is lesütötte a szemét egy pillanatra.
- Tudjuk, hogy a focisták többsége szemét veled, de Isaac más.
- Jó neki, de ti ezt mégis honnan tudjátok?
- Ő jelölt be minket – magyarázta Clark.
- Nem ez a lényeg – legyintett Suzy. – Pont azért nem mondtuk el, mert tudtuk, hogy kiakadsz.
- Nem akadtam ki! – A lány ezt csak egy felvont szemöldökkel kommentálta.
- Isaac többször is beszélgetett már velünk, és teljesen normális. Nem olyan barom, mint a többi. Szeretne bejutni egy jó egyetemre, ehhez meg ösztöndíjra van szüksége.
- Olyan sokat tudsz róla, mintha barátok lennétek – mondtam gúnyosan. – De had kérdezzek valamit! Olyankor is leállt dumálni veletek, amikor mások is voltak a közelben? – Suzy és Clark összepillantott.
- Hát, nem – vallotta be Clark.
- És nem kért meg titeket, hogy korrepetáljátok?
- Engem aztán hiába kérne – cöcögött a srác.
- Be vagyok táblázva, szóval nekem is passzolnom kellene – tette hozzá Suzy. Turkálta egy kicsit az ételét, majd felnézett rám, és a tekintetéből tudtam, hogy mindent kitalált. – Tehát erről van szó. Azt akarja, hogy korrepetáld?
- Ja – húztam el a szám. – De ez enyhén szólva sem publikus információ.
- Téged ismerve biztos elküldted a francba – kuncogott Clark. – Azt a jelenetet megnéztem volna.
- Valójában belementem. – Ha nem zajongott volna körülöttünk az egész ebédlő, a bekövetkező csendben a légy zümmögését is hallani lehetett volna.
- Nahát – mosolyodott el végül Suzy. – Még a te jeges szívedet is megpuhította a cuki pofija?
- Egyáltalán nem erről van szó – sziszegtem, és hogy jobb kedvre derüljek, tekintetemmel megkerestem Justin szőke fürtjeit. – Ha most segítek neki, később az adósom lesz.
- Majd pont te leszel az, aki kihasznál másokat – ingatta a fejét Clark, majd szélesen elmosolyodott, és kihúzta magát. Emily tehát színre lépett.
Suzy és én is úgy gondoltuk, hogy ezt az enyelgést inkább passzoljuk. Kedvesen odaintettünk a lánynak, majd a tálcánk leadását követően elhagytuk a helyszínt.
- Nem fogod elmondani nekünk a valódi okot, ugye?
- De csak azért, mert én sem tudom – vallotta be. – Különben is, ti erről egyáltalán nem is tudtok semmit. – Suzy tekintetében megcsillant valami, amit nem tudtam megfejteni.
Órák után lemondtam a homofóbok kötelező szekálásáról, és inkább hazahajtottam, hogy még a könyvtárazás előtt végezzek a saját leckémmel. Nem áltattam magam azzal, hogy Anders felkészítése mellett még a magaméra is lenne időm.
Fél hat után tértem vissza a konyhába, ahol csodás illatok jelezték anya ténykedését.
- Hát te? – nézett végig rajtam. – Készülsz valahová?
- A könyvtárba. Segítenem kell valakinek – vontam vállat. Anders titkolni akarta ugyan a partnerséget, nekem viszont eszem ágában sem volt.
- Az én aranyszívű fiam. – Anya hozzám lépett, és megpuszilta a homlokomat. – Ne maradj soká.
- Hová mész? – állta el az ajtót az éppen hazatérő Art. Egész nap sikerült távol tartanom magamtól a reggeli eseményeket, most azonban egyszerre minden megrohant. Egy pillanatig hátrálni akartam, ami a bátyámnak is feltűnt. – Figyelj, öcsi…
- Mennem kell. Majd később megbeszéljük.
Mivel szép volt az idő, és mivel a járgányom eléggé feltűnő, így gyalog érkeztem meg a könyvtár elé. A telefonom szerint volt még néhány perc hatig, de Anders már ott szobrozott az egyik oszlop mellett.
- Csak, hogy tisztázzuk, ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy csettintettél, és ugrottam. Nem vagyok köteles alkalmazkodni az időbeosztásodhoz – sziszegtem az arcába köszönés helyett, majd választ sem várva becsörtettem az épületbe.
- Már lefoglaltam egy bokszot – szólalt meg mögöttem.
- Ja, sejtem, melyikre esett a választásod – gúnyolódtam, mégis meglepetés ért. A sarokban lévő, sötét asztal helyett egy jól megvilágított bokszot választott. – Mintha úgy rémlene, nem akarsz lebukni.
- A tanuláshoz fényre van szükségünk, nem? – Aztán még hozzátette: - Nem romantikázni akarunk.
A gyomrom enyhén görcsbe rándult. Ezzel Clark reggeli hülyéskedésére akart célozni? És nekem ahhoz mégis mi közöm? Vagy be akarta biztosítani, hogy még véletlenül se másszak rá? Nos, csak álmodozhat arról, hogy egyszer a radaromra kerül…
Lezuttyantam az Anderssel szemben lévő helyre, és hagytam, hogy meglássa rajtam, mennyire nincs kedvem ehhez az egészhez.
- Szóval hogy tervezed? Nézzem át a leckédet, vagy olvassak fel neked néhány verset? – Anders továbbra is halál nyugodtan kipakolta a cuccait.
- Az életrajzokkal rendben vagyok. Csak ott van gond, ahol…
- … ahol gondolkodni kell – szaladt ki a számon. – Vagyis ahová kell egy kis fantázia.
- Igen – sóhajtott mélyet, majd a szemembe nézett. Nyilván sokan vesztek már el abban a sötét tekintetben. – Tudsz ebben segíteni?
- Különben nem lennék itt. – Magamhoz húztam a füzetét, és megleptek a lapon sorakozó gyöngybetűk. – 1984.
- Mi?
- Ebből lesz a következő tz – világosítottam fel. – Olvastad? – Megrázta a fejét. – Hát akkor hajrá. Addig nem tudok veled mit kezdeni. – Felcsaptam a könyvet. – Kivéve, ha rá akarsz térni a versekre.
- Haladni akarok – vonta össze a szemöldökét.
Így esett, hogy hétfő este verseket olvasgattam Isaac Anders társaságában. A srácnak veszélyesen nem volt képzelőereje, és az idő múlásával már humorérzéke is alig. Két óra elteltével már feltűrt ingben ültem mellette, a hajam szénakazal, a torkom, mint a sivatag… de Anders magától képes volt rámutatni néhány hasonlatra.
- Mennyire vagyok menthetetlen?
Töprengve ácsorogtam a könyvtár előtt, és felnéztem a csillagokra.
- Annyira nem vészes. Csak át kell állítanod az agyad, ennyi az egész. – Megköszörültem a torkom, mire a semmiből előttem termett egy üveg tea. Pislogtam. – Hát ez meg?
- Sokat kellett beszélned, gondoltam jól fog esni. – Gyanakodva bámultam a srác arcát. Andersen is meglátszott a tanítási nap; a haja zilált volt, kiserkent a borostája, és enyhén karikás lett a szeme. Csak emiatt az elesettség miatt fogadtam el a teát.
- Kösz. – Az első korty maga volt a mennyország.
- Tehát… mikor érsz rá még a héten? – kérdezte, és legnagyobb elképedésemre elővett egy naptárat. Ideje sem volt tiltakozni, már ki is kaptam a kezéből.
- Azta… te aztán elfoglalt vagy. – A ma estéhez egy nagy, piros X volt firkálva, amit inkább figyelmen kívül hagytam. Kedd – fociedzés, szerda – meló, csütörtök – edzés, péntek-szombat-vasárnap – meló. – Hogyhogy ma el tudtál jönni?
- Elcseréltem a napomat- reagálta le könnyedén, mire kénytelen voltam ránézni. Hogy csillogott a szeme a sötétben!
- Tehát, ha teszem azt, én csak szerda esténként érnék rá…
- Akkor elcserélném a szerdáimat. – Aztán folytatta: - Muszáj jól teljesítenem, hogy…
- … hogy ösztöndíjjal bejuthass egy egyetemre – fejeztem be bólogatva, nem véve figyelembe a meglepettségét. – Nyugi, nem fogsz megbukni. Én vagyok a legjobb.
- Ja… már mások is mondták – biccentett, majd halványan rám mosolygott. Hirtelen úgy éreztem, egy másik univerzumba kerültem, ami egészen addig tartott, míg rá nem vágtak a hátamra.
Bevallom, egy pillanat alatt lepergett előttem, ki lehet a hátam mögött. Egyik verzió sem volt túl szívderítő.
- Hé! – Aztán megcsapott az alkohol szúrós szaga, és nyomban megnyugodtam.
- Mr. Man, jobb lenne, ha nem ijesztene halálra! Ki fog akkor segíteni magának? – A hajléktalan férfi felém villantotta sárgás fogsorát, arcomon már majdnem éreztem a borostáját.
- Biztos akartam lenni benne, hogy nem felejtettél el.
- Magát képtelenség lenne. – Közben szembefordultam a fickóval, így elértem, hogy Anders mögém kerüljön. Mr. Man nem volt ugyan pletykás, de a srác bizonyára még ezt is szívesen elkerülte volna. – Habár ma sajnos nem hoztam magammal a tárcám. – Beletúrtam a zsebembe, ahol általában árválkodott némi apró. – Ja, és van egy szendvicsem. – Arról bölcsen hallgattam, hogy péntek óta a táskámban volt. Aztán a kezébe nyomtam a teát is. – Tessék, ezzel leöblítheti.
- Arany gyerek vagy – vigyorgott rám, aztán szalutált, és dülöngélve távozott.
- Ezt miért csináltad? – kérdezte Anders.
- Bocs a teáért, majd kifizetem.
- Nem erre gondoltam. – Beállt Man korábbi helyére, és összehúzott szemmel méregetett. – Odaadtad neki, ami nálad volt.
- Aha. Ő nem olyan, mint a legtöbb hajléktalan. Oké, nem veti meg a piát, de én eddig csak kaját adtam neki, és örömmel fogadta.
- Ha nem olyan, mint a többiek, akkor talán megerőltethetné magát, és elmehetne dolgozni.
- Szerinted ki adna esélyt neki? – kérdeztem halkan. Anders keze ökölbe szorult, és még az ajkát is összepréselte. Mivel sejtettem, hogy ez kényes téma, csak biccentettem, aztán rövidesen mindketten hazaindultunk.
Jó sokáig tartott, mire álom jött a szemembe. Azon járt az eszem, mennyire nem úgy alakult az első korrepetálás, mint amire számítottam. Anders figyelt minden szavamra, mint aki tényleg tanulni akar, és úgy tűnt, egyáltalán nem zavarta, hogy ehhez a suli buzija fogja hozzásegíteni.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése