-
Hát ti meg mit csináltok?
A tanítványok
bűntudatosan összerezzentek, és azonnal elrejtették a hátuk mögé azt a valamit,
amit éppen nézegettek. Wei Wuxian sejtette, mi lehet az a valami – elvégre ő is
volt fiatal… valaha -, de mielőtt csipkelődni kezdhetett volna, észrevette Lan
Zhant, aki épp elindult az erdő felé vacsora-alapanyagot gyűjteni. Mivel
kellemes emlékei fűződtek mindenféle erdőhöz, ha azokban ott volt Lan Zhan is,
így vetett a tanítványokra egy cinkos pillantást, aztán kedvese után szaladt. A
fiúk tüdejéből kiszakadt a bennrekedt levegő.
-
Megmondtam, hogy ne itt nézegesd! – sziszegte
Lan Sizhui, akinek pipacspiros volt az arca körülbelül azóta, hogy Nie Huaisang
átadta nekik a füzetet. – Mi lett volna, ha Hanguang-jun jár erre?
-
Szerinted nem látott még ilyet? – kérdezte Lan
Jingyi.
-
Nem arról van szó…
-
Mert ismerve Wei úrfit, nem csak, hogy látott
ilyet, de néhányat ki is próbált!
-
Jingyi! – Néhány pillanatnyi csend. – Ugye nem
akarod megmutatni Jin úrfinak?
-
Pontosan ez a tervem!
-
A klánvezér ki fog végeztetni!
-
Ugyan, dehogyis! – Jingyi ravaszul vigyorgott a
másikra. – Ha elkap, megmondom neki, hogy csak inspirációt szolgáltattam kedves
unokaöccsének… mihez kezdjen majd a férjével a nászéjszakán… - Lan Sizhui ezek
után egy árva szót sem bírt kipréselni magából.
Ezalatt
az erdőben…
-
Mm, Lan Zhan, finomabban!
-
De az előbb azt mondtad…
-
Tudom, mit mondtam, de szétszakadok!
-
Rendben. – Jó negyedórás szünet után:
-
Te is láttad, mi volt a tanítványaidnál?
-
Láttam.
-
És hogyhogy nem szidod le őket? – vigyorgott
Wei, mialatt összerendezte fekete fürtjeit. – Úgy emlékszem, engem párbajra
akartál hívni, mikor megláttad nálam.
-
Hm.
-
Úgy, értem. – Wei közelebb bújt a másikhoz. A
kellemesen hűvös erdőben csak a madarak csiripelése hallatszott. – Meglágyult a
szíved, igaz? Mit fognak gondolni a főkultiátorról, ha ez a fülükbe jut?! – Lan
Zhan csupán a szeme sarkából pillantott rá, majd kecsesen felállt, elrendezte
hófehér ruháit, és fölvette a kosarat, amiben a növényeket gyűjtötte, mielőtt
Wei letámadta.
-
A vacsora fél óra múlva kész. Addig foglald el
magad.
-
Haha, Lan Zhan, ne hagyj itt! Csak vicceltem
azzal, hogy lágy a szíved! Neked mindened nagyon kemény! Lan Zhan?!
Lan Jingyi néhány nappal
később, mikor a család szokásos látogatását tette a Jiang klán területén,
félrevonta Jin Linget, és megmutatta neki a pajzán füzetet. Jin Ling füle
hasonló színt öltött, mint korábban Lan Sizhui arca, majd hamar ott is hagyta a
vihogó fiút, a füzetével együtt.
Természetesen nem
történhetett olyan dolog a birtokán, amiről a családfő ne szerzett volna
tudomást, így Jiang Cheng a vacsoránál fel is hozta a történteket. Uralkodói
székében ült mindenkitől távol és mindenki fölött, feje felszegve. Már csak egy
korona hiányzott…
-
Tudomásomra jutott, egyesek milyen piszkos
irodalmat csempésztek be a házamba – mondta fogait olyannyira összeszorítva,
hogy szinte csak sziszegést lehetett belőle érteni.
-
Igazán sajnálom – hajtotta meg a fejét enyhén
Lan Zhan. – A tanítványaim tetteiért én vállalom a felelősséget.
-
Arra nincs semmi szükség, elvégre nem tettek
semmi rosszat – szólt közbe Wei. Látta, a tanítványok mennyire megijedtek
mesterük szavaitól. – Jiang Cheng, mi talán nem lapozgattunk piszkos irodalmat
fiatalkorunkban?
-
De nem más háza táján!
-
Hm, hát erre azért nem esküdnék meg… - motyogta
Wei, sunyi pillantást vetve Lan Zhan felé. – Különben is, miféle piszkos
irodalomról beszélsz? Láttad talán azokat a lapokat?
-
Még mit nem! – Jiang Cheng arcszíne kezdte
fölvenni lila köpenye árnyalatát. – Ne keverj össze saját magaddal… -
Megköszörülte a torkát. – Követelem, hogy kérjenek bocsánatot, azt a füzetet
pedig haladéktalanul égessék el.
-
Annak Nie Huaisang egyáltalán nem örülne… - sóhajtott
Wei Wuxian -, anno miattam is elvesztett egy példányt becses gyűjteményéből… -
Mikor észrevette Lan Wangji tekintetét, elmosolyodott. – Haha, felőlem aztán!
De ha minden egyes alkalommal megbüntetnénk a kölyköket, sok-sok kis apró
tüzecskét látnál a területünkön…
-
Nem érdekel, mit műveltek magatok között – húzta
el a száját Jiang Cheng. Föllebbentette köntöse ujját. – Gyerünk! Hamarosan
takarodó! – Ezzel minden bizonnyal a kilenckor fekvő Lan klánra célzott.
Lan Wangji felállt, mire
a tanítványai azonnal követték a példáját. Szavak nélkül is tudták, mit kell
tenniük, habár nem túl sok büntetésben volt még részük – Lan Wangji teljesen
más mester volt, mint Lan Qiren. Letérdeltek, és szertartásosan bocsánatot
kértek a családfőtől, amiért a klánja területén olvastak piszkos irodalmat. Az
égetésről egy szót sem ejtettek.
Másnap aztán, mikor
indulni készültek, Jin Ling odasündörgött Lan Jingyi-hez, aki lopva
átcsúsztatta neki a füzetet. Elvégre, amit Jiang Cheng ennyire tiltott, az csak
érdekes lehet.
Wei Wuxian nagyokat
nyújtózkodva sétált Almácska mellett, amit Lan Wangji vezetett. Élvezte a
napsütést, élvezte a látványt – mindenféle téren -, aztán egyszer csak
felsóhajtott. Lan Zhan nem kérdezett ugyan semmit, Wei mégis érezte, hogy
kíváncsi. Mindig kíváncsi volt rá.
-
A titkolózásból sosem sül ki semmi jó – vélte
Wei. – Arra gondoltam, leülhetnénk a kölykökkel este a tábortűz köré, és
feltehetnék a kérdéseiket. Úgyis tanítjuk őket, miben lenne ez más? – Lan
Wangji az elől haladó tanítványok felé pillantott.
-
Tedd, amit jónak látsz. Nekem nincs
tapasztalatom.
-
Nana, Lan Zhan! – nevetett Wei Wuxian. – Nekem
hiába hazudsz! Hiszen tegnap este is… hiába nem odahaza voltunk, nem tudtad
türtőztetni magad… és még te büntetted meg a kölyköket? Nohát! – Wei
elnevetgélt még néhány másodpercig, aztán azt vette észre, hogy elkapták a
karját, bekötötték a szemét, és egy fához préselték. A teste először
megfeszült, aztán viszont jólesően fogadta a csókokat.
-
Kezdek megéhezni – mondta Lan Jingyi. – Mikor
érünk haza?
-
Nem tudom – felelte Lan Sizhui, miközben nagyon
igyekezett nem hátranézni.
-
Megint ezt csinálják… - állapította meg Jingyi.
– Így sose lesz kész a vacsora!
-
Akkor talán meg kellene tanulnod végre főzni! –
csattant Wei Wuxian hangja, aki a semmiből érte be őket. Arca kipirult, a piros
szalag, amit általában a hajában hordott, most a karjára tekeredett. Átkarolta
őket, és rájuk nevetett. – Ne aggódjatok, apátok majd gondoskodik rólatok.
Ahogy mindig.
Ahogy mindig. Mert amíg Lan Wangji mögöttük sétált, nem érthette őket baj.
1 megjegyzés :
Ez a kis történet nagyon tetszett. Gondolom, inkább a könyv, mint a sorozat alapján íródott. Köszönöm, hogy megosztottad velünk az írásodat. :D
Megjegyzés küldése