Cath végigmérte alakját a
tükörben – immáron századszor. Még saját bevallása szerint is jól állt rajta a
halvány rózsaszín ruha, a lapos talpú cipő – amit sikerült kiharcolnia, habár
Wren előbb mérges volt miatta, aztán csak lemondóan legyintett -, a haja laza
hullámokban omlott a vállára, és a szemüveg helyett ezúttal kontaklencsét
viselt. Azzal győzködte magát, hogy nem fog szégyent hozni az apjára ezen a
fontos napon, de hát annyi minden volt még hátra; annyi minden elromolhatott…
-
Nem – rázta meg magát a lány. – Minden rendben
lesz. Ez apa nagy napja, és fantasztikusan fog alakulni!
Cath azt kívánta – élete
során nem először -, bárcsak ott lenne mellette Simon és Baz, hogy megszorítsák
a vállát, vagy felemeljék a hüvelykujjukat, sok szerencsét kívánva neki. Cath
sosem büszkélkedhetett túl sok baráttal, de nem is volt rá szüksége; ott volt
Wren, az ikertestvére. De úgy tűnt, még a testvéri összetartozásnak is
megvoltak a határai és a szavatossága. Amint elkezdték az egyetemet, Wren
elhatárolódott tőle, barátokat szerzett, minden este bulizott, és csak
néhanapján volt annyi ideje, hogy együtt ebédeljenek. Cath persze örült neki,
hogy így magára talált, a saját helyzetét viszont aggasztónak találta. Főleg,
hogy azon a napon Wren után az apját is kénytelen lesz átadni valaki másnak.
Megszokta, hogy hárman
vannak a világ ellen, de ennek most vége. Az apja feleségül vesz egy nagyon
kedves nőt, így neki, Cath-nek nem kell többé pánikba esve telefonálgatnia az
éjszaka közepén, hogy vajon az apja elzárta-e a sütőt, és evett-e egyáltalán
rendesen. Aznaptól az apja már valaki másnak a problémája. Cath igazán
megkedvelte Jane-t, aki meg sem kísérelt az anyjuk helyébe lépni – Wren
kerek-perec kijelentette, hogy számára csak egy anya létezik, Cath meg süketnek
tetette magát -, helyette sorra bizonyította, mennyire szereti az apjukat, és
mennyire szerencsésnek tartja magát, amiért a család tagjává válhat.
Cath kipislogott egy
könnyet a szeméből. Az apja igazán megérdemelte, hogy ismét boldog legyen.
Éveken keresztül gondoskodott róluk, felnevelte őket – és nem is végzett rossz
munkát. Ezentúl ideje magára is gondolnia.
A lány néhány perc múlva
összeszedte magát, lebotorkált a kertbe, és ide-oda lebbent a vendégek között.
Sokan megdicsérték, milyen sokat nőtt – hazugság -, milyen csinos – oltári
hazugság -, vagy szimplán arról érdeklődtek, hol van Wren.
Wren a bárnál ácsorgott,
felváltva fűzte a pincéreket, és szolgálta ki magát a különböző italokból. Cath
korábban kísérletet tett rá, hogy rendre utasítsa, de Wren csak nevetett – pont
olyan nemtörődöm módon, mint az anyjuk. Ezután Cath más taktikát választott;
igyekezett elterelni az apja figyelmét a lányáról, és rávenni, hogy csak a
menyasszonnyal és az ünnepléssel foglalkozzon.
Így tehát, mivel Cath
jóformán két gyerek helyett teljesítette a kötelezettségét, mire eljött a
házaspár első közös táncának ideje, igencsak elfáradt. Áldotta az eszét, amiért
ragaszkodott a lapos talpú cipőhöz. Arcán halvány mosollyal figyelte a párt,
ahogy siklottak a rögtönzött parketten, és igazán büszke volt az apjára, amiért
képes volt megtanulni néhány lépést.
-
Pontosan erre számítottam.
Cath akkorát ugrott, hogy
a feje majdnem súrolta a sátor tetejét.
-
Levi! – suttogta szívére szorított kézzel.
-
Az egyetlen és megismételhetetlen! – A srác
feketét viselt – mint mindig -, de Cath hevesen verő szíve még magasabb
fokozatra kapcsolt az elegáns öltöny láttán. Levi úgy mosolygott rá, mintha
tudta volna, mekkora hatást gyakorolt.
-
Mit keresel te itt?
-
Az esküvőre jöttem.
-
Ki hívott meg?
-
Reagan említette, hogy hétvégére hazautaztál
valami bulira – felelte a srác, majd sanda pillantást vetett rá. – Habár
igazából neked kellett volna meghívnod. – Cath karba fonta a kezét, és már épp
feltette volna a magától értetődő kérdést, mikor megérzett egy meleg,
biztonságot nyújtó kezet a vállán.
-
Drágám – mosolygott rá az apja, Cath pedig újból
elcsodálkozott, mennyivel fiatalabbnak tűnt így. – Mit szólnál egy tánchoz?
-
Apa…
-
Elnézést, Mr. Avery! – Cath és az apja is
Levi-ra nézett, aki ragyogó mosollyal nyújtotta a kezét. – Nagyon örvendek, már
rengeteget hallottam Önről! Levi vagyok!
-
Áá, igen! – mosolygott az apja is – nem mintha a
férfi aznap tudott volna nem mosolyogni.
-
Ezek szerint hallott rólam?
-
Tudok ezt-azt – vont vállat a férfi szerényen.
-
Ne haragudjon, hogy csak így beállítottam…
-
Cath barátai az én barátaim is! Jut torta bőven
mindenkinek.
-
Végtelenül hálás vagyok, de nem a torta volt az,
ami ide vonzott. – Amikor Levi Cath-re nézett, a lánynak elakadt a lélegzete. –
Ha nem haragszik meg, lefoglalnám Cath első táncát. Meg talán a többit is.
-
Apa… - Cath kész lett volna rimánkodni is, csak
mentse ki valaki ebből a kellemetlen helyzetből, de az apja csak megpuszilta a
feje búbját, majd Levi-hoz fordult.
-
Vigyázz rá!
-
Úgy lesz, uram!
Cath nézte, ahogy a férfi
visszasétált Jane-hez, és valószínűleg kipréselt magából egy mosolyt a nő felé,
de közben végig csak arra a bizonyos srácra tudott fókuszálni, aki mellette
ácsorgott, és várakozón – reménykedőn? -
nézett rá.
-
Cather? Megtisztelsz? – és kinyújtotta felé a
kezét.
Cath nagyon sokáig
küzdött Simon és Baz táncjelenetével. Milliószor törölte, megírta, kijavította,
majdnem közzé is tette, de mindannyiszor úgy érezte, valami hiányzik.
Egyszerűen nem tudta megragadni azokat az érzelmeket, amik szerinte tánc közben
a két srác között szikráztak. Korábban Wren volt az, aki kisegítette, ha
elakadt, de rá már nem számíthatott.
Most, ahogy Levi szemébe
nézett, nagyon szerette volna megkérdezni, honnan tudta, mire van szüksége.
Habozva, és némileg remegve helyezte kezét Levi kezébe. Szinte érezte a srác
megkönnyebbülését – Levi miért volt feszült miatta? És ez mégis mióta tarthat?
Mintha jégpáncélon lépkednének, ők is a parkettre sétáltak. Cath persze hiába
imádkozott volna egy pörgős számért; csalódnia kellett. Ahogy felcsendült a jól
ismert dal, az egész vendégsereg elragadtatottan felsóhajtott.
-
Mi más is lehetne… - suttogta Cath, ahogy
átkarolta Levi vállát. Ismét rádöbbent, a srác mennyivel magasabb nála.
-
Nem a kedvenced?
-
Semmi bajom vele, csak…
-
Apukádnak tetszik – biccentett Levi oldalra, de
Cath épp másfelé pillantott. Wren abbahagyta a pincérek ostromlását, és
somolyogva fölemelte feléjük a poharát. – És szerintem is gyönyörű dal – tette
hozzá, majd még közelebb vonta magához a lányt.
Cath szíve már a fülében
dörömbölt. Önmagának már bevallotta, hogy Levi nem közömbös számára egy ideje,
és talán az, hogy a srác felbukkant itt, azt jelentette, hogy ő is érez valamit
iránta.
-
Levi? – nézett föl Cath a srác jóképű, mindig
gondtalan arcára.
-
Hm? – A lány nyelt egyet, miközben jobbra-balra
dülöngéltek a zene ritmusára.
-
Köszönöm. – Levi féloldalasan elvigyorodott.
-
Ugyan, Cather. Összetört volna a szívem, ha
valaki másnak adtad volna az első táncod.
-
Nem… nem csak erre gondoltam. Hanem… köszönöm,
hogy nem hagytatok magamra. Te és Reagan.
-
Szívesen. Habár most már bevallhatom, de hátsó
szándékaim voltak azzal, hogy folyton a szobátokban lebzselten.
-
Nahát, tényleg? – mosolyodott el Cath.
-
Remek színész vagyok – bólintott Levi, majd nem
elvétve a lépést közelebb hajolt a lányhoz. – De azt már rég nem tudom titkolni,
mit érzek irántad.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése