Ahogy a redőny a Nap első
sugarait észlelve felhúzódott, úgy pattant ki Stilinski szeme is. Hozzá volt
szokva a korán keléshez; igazság szerint az alvással töltendő idővel voltak
problémái, de előbb-utóbb ezek is megoldódnak.
Kiszállt az ágyból, amit
a háztartási alkalmazott már el is kezdett rendbe tenni. Megesett, hogy a férfi
még a takaró alatt volt, mikor elkezdődött a művelet… ebből is látszott, hogy
itt senkinek sem ajánlott vesztegetni az idejét.
A férfi a reggeli
rituálét követően felvette aznapi – és mindennapos – öltözékét – fekete nadrág,
szintén fekete ing nyakkendő nélkül, és egy lenge kabát -, majd magára csatolta
a helymeghatározó eszközt.
Mialatt gyors reggelijét
fogyasztotta, ellenőrizte az alanyok státuszait a telefonján. Elégedetten
konstatálta, hogy senki sem szökött meg az éjszaka folyamán. Akit ő egyszer
begyűjtött és leadott a telephelyen, az ott is maradt. A kávé után kilépett a
konyhából az oldalajtón át, és lement a lépcsőn a páncélterembe. Itt tárolta a
fegyvereit, ami jó döntésnek bizonyult, ha figyelembe vesszük, hogy a házát már
háromszor kellett újjáépítenie, ellenben a páncélteremben lévő fegyverek még
csak meg sem karcolódtak.
Stilinski, mióta
betöltötte a harmincat, visszavett kicsit a fegyverhasználatból. Továbbra is
élvezte a tapintásukat, élvezte a magabiztosságot, amivel felruházták, de az
utóbbi időben már nem a gyilkolás, hanem a sebesítés lett a célja. A főnökeinek
élve volt szükségük az alanyokra, ő pedig teljesítette a kötelességét.
Minden nap pontban hét
harminckor érkezett meg érte a kocsi, és mint minden alkalommal, most is enyhe
sajgást érzett a szívében, ahogy beült a hátsó ülésre. A tünet eredetét már
vizsgálta, de eddig semmire sem jutott. A sötétített üvegen senki sem láthatott
be, és ő sem az éledező várost nézte; átlapozta a tableten az aznapi
feladatait, habár fejből tudta mindet. Eligazítás a központban nyolctól fél
kilencig, ha külön feladatot kap, kilencig. Utána találkozik a csapattal, még
egyszer átveszik a meglévő információkat, majd végre elindulhatnak a
begyűjtésre. Minden egyes akciót több hónapos kutatás előzött meg, pedig nem
mondhatták, hogy nem a legfejlettebb technológiát használják.
-
Ellenségeink viszont pontosan tudják, hogy
maradjanak a radar alatt – mondta a főnöke. – Ragaszkodnak az elavult
technológiáikhoz, nincsenek minőségi telefonjaik vagy számítógépeik. Legvégső
esetben hívják egymást, vagy küldenek üzenetet, és azt is tudják, hogyan
kerüljék el a szinte mindenhol ott lévő drónjainkat. Ezért van szükség a maguk
csapatára – nézett Stilinskire. – Maguk még abban a korban születtek, amikor
csak a személyes kommunikációra tudtak hagyatkozni, vagy egyszerűen a
szimatukra és megérzéseikre. Használják az eszközeiket kedvük szerint. Csak
találják meg az alanyokat!
Stilinski és csapata
pedig megtalálta az alanyokat. Azokat is, akik bűzös csatornákban húzták meg
magukat, és azokat is, akiket rajongó tömeg vett körül egy gála kellős közepén.
Stilinski nem érzett megbánást, ahogy rájuk csatolta a tűhegyes karpereceket;
szörnyetegek voltak, neki pedig az volt a dolga, hogy megtisztítsa tőlük a
világot.
-
Stilinski – intette magához a főnöke az
eligazítás végén. A férfi beletúrt ősz hajába, majd beosztottja szemébe nézett.
– A mai akció mindennél fontosabb.
-
Tudom, uram.
-
Tudom, hogy tudja. Rengeteg munkájuk fekszik
ebben a mai alkalomban. Csak szeretném, ha azonnal elfogná az alanyt bármilyen
kontaktus nélkül.
-
Eddig sem beszéltem egyikükkel sem. Tiltja a
protokoll.
-
Természetesen. – Stilinski még sosem látta a
főnökét ennyire idegesnek. – Akkor tartsa magát a protokollhoz továbbra is.
Estére a telephelyen akarom látni!
-
Igenis, uram.
Stilinski csapata nem
várt semmiféle ösztönző beszédre, lelkesítésre, vagy miegymásra. Pontosan
tudták, hogy a férfi nem a szavak embere, így magukra vették a taktikai
felszerelést, és követték őt a kocsikhoz. Stilinski csak egy-egy csuklóvédőt
tekert magára; eddigi tapasztalataik alapján nem volt szükség golyóálló
mellényre, elvégre ellenségeik nem hordtak maguknál lőfegyvert.
-
Mindenki feltöltötte a készletét? – tette föl a
szokásos kérdést, amire bólintások sorát kapta válaszul. – A főnök szerint a
mai nagy fogásnak ígérkezik, így mindenki dupla adagban gondolkodjon. – Némileg
meghökkent arcok meredtek rá. – Nem fogunk kockáztatni.
-
Igenis!
Minden a megszokott rend
szerint haladt. Két, egyáltalán nem feltűnő járművel hagyták el az épületet.
Stilinski ismét nem vezetett – nem emlékezett, vezetett-e valaha -, helyette a
helymeghatározót nézte, amit az egyik embere adott át neki. Fáradtságos
munkával érték el, hogy az egyik chip végül az alanynál kössön ki, és íme, most
egyenesen felé tartottak. A város egy elhagyatottabb részén állították le az
autókat – tisztes távolságra egymástól -, kiszálltak – nem egyszerre -, majd
Stilinski vezetésével átsétáltak az úttesten, be egy bárba. A csapat meg sem
lepődött; a legtöbb alanyt az elázás különböző fázisaiban gyűjtötték be eddig
is. Nem hatott rájuk úgy az alkohol, mint egy normális emberre, így
tisztességes adagot kellett magukba önteniük, hogy érezzenek is valamit. Kettesével
léptek be az ajtón, hogy ne keltsenek túl nagy feltűnést. Néhányan persze
feléjük pillantottak – izmos férfiak bukkantak fel napszemüvegben, normálisan
felöltözve, nem minden nap látni ilyesmit -, aztán újra az italuknak szentelték
a figyelmüket. Stilinski lopva megnyomta a szemüvegét, mire a lencse elkezdte
feltérképezni a helyiséget, potenciális alanyok után kutatva. A férfi persze
tudta, hogy jó helyen járnak; a szőrszálak felálltak a karján, és érezte az
ismerős adrenalin löketet, ami az akciók velejárója.
Hagyta, hogy egyik társa
a pulthoz lépjen, és szóba elegyedjen az ott álldogáló lánnyal, ő maga viszont
egyre a hátsó terület felé tekintgetett. Érezte a vonzást, érezte, hogy ott
van, amit keres. Intenie sem kellett, hogy ketten mögötte teremjenek, ahogy
elindult a bár hátulja felé – a pultos feléjük sem nézett, lelkesen csevegett
Stilinski kollégájával -, közben mind elővették a fegyvereiket. Edények
zörgése, káromkodás és nevetés hallatszott az ajtó felől, de ahogy Stilinski
belépett, mind azonnal elhallgattak. A férfi szemüvege nem érzékelt
fenyegetést, de Stilinski tudta, hogy ott van…
Mikor az egyik fickó
otthagyta a tennivalóját, és közelebb sétált hozzájuk, Stilinski valami olyat
érzett a mellkasában, amit már régóta nem. Közvetlenül nem nézett ugyan a
másikra, de minden idegszálával érzékelte, hogy az viszont csakis őt nézi. És a
következő szavait is hozzá intézte.
-
Ez privát terület.
És akkor Stilinski egyik
társa mellkason lőtte.
Levegő után kapkodva
riadt fel egy álomból, amire soha nem volt példa korábban. A redőny lehúzva,
csak az óra számlapja világított. Stilinski még magához sem tért a sokktól –
álmában mintha jeges vízben feküdt volna -, mikor életre kelt a telefonja.
-
Stilinski!
-
Igen, uram!
-
Adódott egy kis probléma. A telephelyen felbukkant
néhány szörnyeteg, és kiszabadították az alanyt, akit tegnap begyűjtöttek. –
Stilinski szíve erre a hírre még szaporább dobogásra váltott. – Tekintve, hogy
nem járművel érkeztek, és az alany sebesült, nem hiszem, hogy messzire
jutottak. Felhatalmazom, hogy találja meg, és… likvidálja őket, amennyiben
szükséges. – Stilinski nyelve hegyén volt a kérdés, de inkább nem mondta ki.
-
Értettem, uram.
-
A csapatát értesítem. Maga menjen, és vadássza
le őket egyszer és mindenkorra.
Hogy, hogy nem, Stilinski
azon a hajnalon elfelejtette magára csatolni a helymeghatározót, és a
telefonját is otthon hagyta.
Ez alkalommal a
bevetéshez és az éjszakai vadászathoz alkalmasabb öltözéket választott, és a
biztonság kedvéért egy mellényt is magára csatolt. Nem áltathatta magát azzal,
hogy sebesülés nélkül megússza; azok, akik meg merték támadni a telephelyet,
rettentő nagy erővel és magabiztossággal rendelkezhettek. Stilinski most
először érezte azt, hogy talán nem ő fog győztesen kikerülni a helyzetből.
Nyomkövetők használata
helyett elkezdett az alany agyával gondolkodni. Ő merre menekülne a helyében?
Biztos volt egy odú, ahol szükség esetén meghúzhatta magát, akár a csapatával
együtt is. Mivel a drónjaik nem tudták megtalálni őt, Stilinski azt
feltételezte, hogy az erdő mélyére kell utánuk mennie. A férfit ez nem zavarta;
dacára a rengeteg kütyünek, amit használt, a természetet, a fákat és a csendet
is éppúgy szerette és értékelte. Puhán lépkedve haladt a holdfényes erdőben,
fától-fáig haladva, figyelve minden apró neszre. Mikor a holdfény megvilágított
egy vörös foltot az egyik fatörzsön, már tudhatta, hogy jó felé halad. Ekkor
azonban, mintha a semmiből került volna elő, egy hosszú köröm vájt a nyakába,
pont az verőérnél. Stilinski persze nem az az ember volt, aki feladja harc
nélkül; hátralökte a fejét, mire egy meglepett felkiáltás érkezett válaszul.
Lazult a szorítás a nyakán, így a férfi a földre vetette magát, és megpördült,
támadója viszont már felszívódott. Ha Stilinski csacsogó típus lett volna, most
nyilván nekiáll kiáltozni, hogy kiugrassza támadóját, ehelyett profihoz méltón
osont tovább arra, amerre a búvóhelyet sejtette. Sajnos azonban az ellenfele
már tudott érkezéséről, így a meglepetés erejéről le kellett mondania.
Aztán ő volt az, aki
meglepődött. A szörnyek még csak meg sem próbáltak elbújni előle; egy düledező
ház előtt gyülekeztek, és mintha csak őrá vártak volna, mind felé fordultak.
Stilinski első pillantásra 3 férfit és 3 nőt számolt össze, no meg azt a
férfit, aki idősebbnek tűnt mindjüknél, és épp a ház ajtaján lépett ki.
Stilinski keze meg sem remegett, ahogy rá emelte a fegyvert, ekkor azonban
váratlanul elé ugrott az egyik fickó. Egymagasak és egyidősek lehettek, a fickó
haja fekete, kezei cserzettek, amiket jelenleg engedelmesen feltartott, a tekintete
pedig… a tekintete magába szippantotta Stilinskit.
-
Hé! – mondta neki a másik kedvesen. – Stiles!
Hát eljöttél!
-
Ki a fene az a Stiles? – És meghúzta volna a
ravaszt, ha nem ugranak rá egyszerre minden oldalról.
Valószínűleg elvesztette
az eszméletét, mert mikor legközelebb felnézett, egy székhez kötözve találta
magát. Kapálózás helyett megszemlélte a csuklóját és a bokáját rögzítő
csomókat, és néma elismeréssel adózott az illető hozzáértésének. Ettől
függetlenül természetesen fél perc alatt képes lesz kiszabadulni belőle, ha
eljön a megfelelő alkalom.
Ami nyilván még váratott
magára, ugyanis mind a hét szörnyeteg ott ácsorgott körülötte, és őt bámulták
olyan tekintettel, mintha várnának tőle valamit.
-
Ideje volt magadhoz térned! – vakkantotta neki
az egyetlen fekete bőrű fickó. Stilinski sosem látott még hozzá hasonlót –
csupa izom, kopaszra borotvált fej, a szeme mégsem csillogott olyan
veszedelmesen, mint számított rá, sőt. Mintha egy olyan viccen szórakozott
volna magában, amit csak ő meg Stilinski értett. Persze Stilinski nem értett
semmit.
-
Hagyd már békén! – kelt a védelmére azonnal egy
gyönyörű, szőke hajú nő. Kicsit soványabb volt, mint kellett volna, arca
hosszúkás, szemei nagyok, száján vörös rúzs. Elragadtatottan mosolygott a
székhez kötözött férfira, és Stilinski biztosra vette, hogy az arcát is
végigsimítaná, ha lehetne. – Elég rendesen elintéztük. Más talán napokig sem
épült volna fel belőle.
-
Megmondtam, hogy ne ugorjatok rá egyszerre –
morgott rájuk a fickó, aki beállt Stilinski elé abban a bizonyos kényes
pillanatban. Karba font kézzel ácsorgott a széke mellett, mintha a puszta
jelenlétével távol tarthatta volna Stilinskitől a többieket. Valószínűleg így
is volt. – Jól vagy, haver? – kérdezte most tőle, és leguggolt, hogy a szemük
egy magasságba kerüljön. Stilinski nem felelt; tiltotta a protokoll. Már azért
is fejmosást fog kapni, hogy odakint szóba állt vele.
Nem tudott sokáig a fickó
kedves, reménykedő tekintetébe nézni; felmérte hát inkább a terepet. A rozoga
ház egyik helyiségében lehetett, a Nap – ami ezek szerint időközben felkelt –
átsejlett a bedeszkázott ablakokon. Por táncolt a fényben. Stilinski már nem
viselte a szemüvegét, így előbb hunyorognia kellett egy keveset, hogy a többi jelenlévőt
is szemre tudja venni. A másik két nő ember volt, erre odakint még nem jött rá.
Kétségkívül a csapathoz tartoztak, az egyik – a hosszú, sötét hajú nő – tegezt
viselt a hátára csatolva, a másik – ugyancsak hosszú, vörösesszőke hajjal –
pedig nem hordott ugyan fegyvert, mégis halálosnak tűnt. Ajkát elbiggyesztette,
ami fájó sóvárgást idézett elő Stilinski szívében. A szőke, göndör hajú férfi
leplezetlenül bámulta, a borostás, kefehajú fickó pedig, akit sikerült
kiszabadítaniuk, kicsit hátrébb állt a csoporttól, a megmaradt félfának
támaszkodva. Megérezhette Stilinski tekintetét, mert felnézett, és gúnyosan
elhúzta a száját.
-
Engem keresel? – Stilinski remélte, hogy a
pillantásában minden gyűlölete benne van. – Ó, értem már. Hiszen én vagyok a
csúnya, gonosz szörnyeteg, akitől meg kell tisztítanod ezt a csodálatos várost.
-
Átmosták az agyát – mondta rögtön a vörös hajú
nő. – Elég nyilvánvaló, mivel egyikünket sem ismert meg. – Stilinski-nek nem
tetszett, hogy úgy beszél róla, mintha ott sem lenne.
-
Szomorú is vagyok miatta – mondta bongyorka. –
Elfelejteni? Engem?!
-
Én minden nap egy ilyen csodáért imádkozom –
morogta a fekete bőrű, mire a bongyor bemutatott neki – közben továbbra is
vigyorgott.
Stilinski hallgatta őket,
és ugyan eddig is sejtette, hogy összeszokott csapat, de a szeretetet és a
törődést, ami áthatotta a légkört, csak most fedezte fel. Régóta együtt
lehettek, ismerték egymás erősségét és gyengeségét, a hibákat, mégis
kitartottak egymás mellett. Mint egy család. Egy család, amit maguknak választottak.
Hirtelen olyan erős érzések csaptak át rajta, amitől hátratántorodott a
székben, a kötelek belevájtak a csuklójába. Belé hasított a tudat, hogy
egyszer… valamikor régen ez neki is megadatott. Emberek, akik szerették, akik
kiálltak érte, akik az életüket is feláldozták volna a biztonságáért. Lelki
szemei előtt megjelent egy alak, a száján pedig önkéntelenül csúszott ki egy
szó…
-
Apa…
-
Na, basszus – sóhajtott a bongyor.
-
Sajnálom, haver – mondta a mellette térdelő
férfi. – Apád már nincs köztünk. Nem sokkal azután halt meg, hogy téged
elvittek. – Szomorúság itatta át a hangját. – Nem tudta elviselni.
-
Mi is alig – tette hozzá a sötét hajú nő. Azok
ketten néma pillantást váltottak, és Stilinski tudta, hogy összetartoznak.
Ahogy a fekete férfi és a szőke nő is. Vajon a vörös melyik fickóval…?
Stilinski megrázta a fejét. Ez egyáltalán nem tartozott rá. Most már értette,
miért tiltotta a protokoll, hogy szóba álljon ezekkel; máris érezte, hogy
repedezni kezd a páncélja. Az apja alakja annyira mélyre hatolt a szívébe, hogy
felnyitott olyan ládákat is, amiről tudomása sem volt. Emlékek próbáltak a
felszínre törni, de a kötelességtudat eléjük vetette magát.
-
Első figyelmeztetés – szólalt meg keményen. –
Adják meg magukat. – Azok körülötte meglepődve hallgattak. – A csapatom már
úton van ide. Hamarosan körbe lesznek véve.
-
Tud beszélni! – örvendezett a bongyor. – És
összefüggő mondatokban! Mondjuk, hiányolom a rá jellemző humort, de majd azt is
visszaszerezzük valahogy.
-
Hogy tarthatna ide a csapatod, amikor azt sem tudják,
merre vagy? – kérdezte a borostás ürge. – Nincs nálad semmilyen kütyü. A
szemüvegedet elvettük, de abban nincs nyomkövető. – Felvonta a szemöldökét. –
Így ez nekem elég üres fenyegetésnek tűnik.
-
Különben sincs semmi szükség a csapatodra –
intette le a másik férfi. – Nem fogunk bántani. Csak beszélni akarunk veled, és
kideríteni, előhozhatók-e az emlékeid. – Mikor Stilinski állkapcsa megfeszült,
a fickó felsóhajtott. – A neved Stiles Stilinski…
-
Második figyelmeztetés – recsegte, hogy elnyomja
a másik hazudozását.
-
… a legjobb barátom vagy, amióta csak az eszemet
tudom…
-
Adják meg magukat.
-
… mellettem voltál, mikor megharaptak és
átváltoztam. Mellettem voltál, mikor alfa lettem. Mellettem voltál minden egyes
fontos pillanatban. – Mikor a férfinak volt mersze megragadni a karját,
Stilinski úgy összerezzent, mintha megégette volna. – Stiles! Térj vissza
hozzánk!
-
A csapatom már…
-
Szerintem itt a szavaknál valami komolyabbra
lesz szükség – vélte a sötét hajú nő.
-
Sokkhatásra gondolsz? – csatlakozott hozzá a bongyor.
– Jeges zuhany? Hú! – hőkölt hátra a fickó, mikor Stilinski hirtelen dobálni
kezdte magát a székben.
-
A jeges fürdő gondolata mintha nem tetszene neki
– vélekedett a fekete férfi, aztán elvigyorodott. – Csináljuk meg.
-
De legutóbb is majdnem belehalt – emlékeztette
őket a vörös hajú nő. Stilinski majd’ meghalt, hogy erről többet tudjon – legutóbb? mikor volt az a legutóbb? és miért
tudnak róla ennyi mindent? tényleg a… barátai lennének?
-
Vigyázni fogunk rá – bólintott a csapatvezér –
mert kétség sem férhetett hozzá, hogy ő volt az -, aztán felállt. – Oldozzátok
el, és vigyétek a fürdőbe. Én addig szerzek jeget.
-
Veled megyek – ajánlotta az íjásznő.
-
Rendben. Lydia, hívj, ha bármi gond adódna.
Sietünk vissza.
Amint kiléptek a házból,
Stilinski máris egy kicsit könnyebben tudott lélegezni. De még mindig ott volt
a vörös nő – Lydia – problémája, aki megdobogtatta a férfi szívét. Átvette a
másik fickó helyét, és most ő guggolt mellé, amíg bongyor meg a fekete a
köteleit oldozgatták.
-
Minden rendben lesz, Stiles. – Az ő szájából
valahogy sokkal természetesebben hatott ez az ostoba név. – Itt vagyunk veled.
Visszahozunk, és újra egy család leszünk. – Stilinski emberfeletti
erőfeszítéssel szétnyitotta az ajkait.
-
Harmadik… figyelmeztetés…
-
Óó, elég már ebből – fújt frusztráltan a
bongyor. – Tudjuk, mennyire ki akarsz minket nyírni. Ígérem, megteheted, csak
előbb legyél újra önmagad. Tessék! – tette hozzá, mikor sikerült kioldania a
csomót a kezén. Egy tizedmásodpercig egymás szemébe néztek, aztán Stilinski
teste bekapcsolta a vészhelyzeti protokollt; jobb kezével megragadta a fickó
nyakát, és nem eresztette.
-
Stiles, ne! – rángatta a karját Lydia. – Kérlek,
ereszd el! Ő Isaac! A barátod! – Közben a fekete fickó megkísérelte
lefeszegetni az ujjait Isaac nyakáról, akinek már kezdett lilulni a feje.
-
A francba, honnan van ennyi ereje? – sziszegte,
miközben a szőke nő a másik oldalról próbált segíteni neki.
-
Szerintem mindig is alábecsültétek Stiles-t –
vélte, de Stilinski csak arra figyelt, hogy végre elroppanthassa a bongyor
nyakát. Aztán…
-
Stiles! Hagyd abba! – És Stilinski abbahagyta.
Csak így.
Mire a másik kettő
visszaért a jéggel, Stilinski már az egykori fürdőszoba padlóján ült, elől
összekötözött kézzel. Isaac továbbra is a nyakát masszírozta.
-
Miért nem hívtál fel?
-
Mert megoldottuk – felelte Lydia. – Senki sem
halt meg…
-
Nem sokon múlt! – ellenkezdett Isaac.
-
Hát, máskor ne menj olyan közel hozzá! Pontosan
tudod, hogy még nem önmaga!
-
Jól van, na – pislogott Isaac. – Nem tudok nem
úgy nézni rá, mint a régi Stiles-ra, aki sosem tudna nekünk ártani.
-
Az a Stiles talán már meghalt – mondta a fekete
bőrű férfi.
-
Nem! – csattant fel nyomban Lydia. – Itt van
valahol. Érzem. Te is, ugye? - Mivel
Stilinski a padlót bámulta makacsul, nem tudta, kihez intézte a kérdést, de
szóbeli válasz nem érkezett.
-
Lássunk hozzá – mondta a vezér.
Beleöntötték a jeget a
szebb napokat is látott kádba, aztán megnyitották a csapot. Stilinski igencsak
csodálkozott, hogy folyt belőle a víz – igaz, inni nem ivott volna belőle.
Enyhe remegés fogta el, ahogy odakísérték a kád mellé. Gyomrából régi érzések
törtek fel… egyszer ez már valóban megtörtént vele. De nem csak vele. Két másik
kádban két másik ember feküdt…
-
Nem lesz semmi baj – nyugtatta a vezér, miközben
levette a kötözőt a kezéről. – Végig melletted leszünk! – Stilinski nem
mozdult. Esze ágában sem volt bemászni a jeges vízbe, nem akart ő meghalni!
Forróság futott végig a testén, ahogy valaki megragadta a bal karját, és maga
felé fordította. A szökött alany volt az. Sötét tekintete csillogott,
karakteres arca eltorzult a koncentrálástól.
-
Ezt a te érdekedben tesszük – mormolta. – Soha
nem hagynánk, hogy bármi bajod essen. De nincs más megoldás. Menj! – És
Stilinski ugyanúgy engedelmeskedett a hangnak, mint alig negyed órával
korábban.
Persze a jégben fekve már
ostobaságnak tűnt engedelmeskedni valakinek, akit még csak nem is ismert.
Stilinski fogai összekoccantak, ahogy minden porcikája remegett, de nem
engedték kiszállni. A borostás fickó a feje mögé lépett, aztán két erős kezét
rátette Stilinski vállára, és elkezdte lenyomni őt a víz alá. A férfi
megragadta a kád peremét.
-
Fájni fog – mondta a borostás. – Azt fogod
kívánni, bár meghalnál. De megéri. – Összekapcsolódott a pillantásuk, és
Stilinski már semmi mást nem akart, csak a víz alá merülni. – Idefent várunk!
Mintha a rémálmába
csöppent volna. Jeges víz szurkálta a testét, és lassan már az elméjét is.
Küzdött az őt lent tartó kezek ellen, de nem volt elég erős. Vagy elég elszánt.
Talán a lelke mélyén tudta, hogy igazuk van, és ő maga is azt akarta, hogy
visszatérjenek az emlékei? Mindig érezte, hogy hiányzik valami az életéből.
Kitűnően végezte a munkáját, senkinek sem volt rá egy rossz szava sem, az egész
mégsem tűnt helyénvalónak. Úgy semmiképp, hogy Stilinski közben egyedül volt.
Magához ölelte hát a fájdalmat, a magányt, az elmúlt évek összes egyedüllétét,
és hagyta, hogy leússzanak a lelke legmélyére temetett emlékekig. Amikor a láda
teteje felnyílt, és kiözönlöttek rajta a képek, Stiles teste görcsösen
rángatózni kezdett. A két erős kéz, ami addig nyomta, most hirtelen
belékapaszkodott, és kiemelte a vízből. Kiemelte a homályból és a magányból.
Amikor Stiles egy
hatalmas levegőt véve előbukkant, először semmi mást nem hallott, csak a
fülében doboló szívverését. Köhögött és prüszkölt, remegett az egész teste,
mégis úgy érezte magát, mint aki újjászületett. Senkivel és semmivel nem
törődve kifordult a kádból, tengernyi vizet loccsantva a padlóra és a körülötte
állók cipőjére. Egyikük sem vette észre. Csak azzal foglalkoztak, hogy
Stiles-ra meleg pokrócot terítsenek, és igyekeztek felmelegíteni kihűlt testét.
-
Most akkor sikerült? – sziszegte félhangosan
Isaac a mellette álló Ericának. Stiles rájuk nézett, mire megdermedtek.
-
Gyere közelebb, és kipróbáljuk. – Isaac felvonta
a szemöldökét. – Tudod, hogy nem tudok ellenállni a kisfiús bájadnak. – Aztán a
szőke nőre emelte a pillantását. – Erica. Gyönyörű, mint mindig. – És akkor a
csapat egy emberként sóhajtott fel.
-
Stiles!
-
Élőben és sztereóban. Most gondolom köszönetet
vártok azért, mert majdnem megöltetek.
-
Az lenne a minimum – vigyorgott Scott, aki azóta
sem engedte el barátját. Stiles olyan régen nem látta, hogy meglepődött azon,
rajta is meglátszanak az évek. – De egy ölelés is megteszi. – És Stiles már
emelte is a karját. Úgy érezte, hazatért.
Azonnal visszazökkentek a régi kerékvágásba. Nem hozták szóba, hogy ő volt az, akinek a szavára Stiles teste nyomban engedelmeskedett. Nem hozták szóba, hogy az ő erős kezei tartották meg a víz alatt, majd hozták a felszínre. Mert van, ami tíz év alatt sem változott. És az a színlelésük.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése