Az éjjeliszekrényen heverő telefon rezgése ébresztette. A szobában még sötétség honolt, előző esti hódítása önkívületben szendergett az ágy másik felén. Elfordult, hogy láthassa a hívó nevét.
- Ajánlom, hogy fontos legyen – vakkantotta a készülékbe.
- Uram – kezdte egy férfihang. – A G800-as gép, amit meg akart szerezni…
- Már megszereztem – szólt közbe. Mellette megmoccant a takaró. – Aláírtuk a szerződést.
- Igen, az eladó mégis visszalépett. – Erre már teljesen éber állapotban ült fel, meztelen mellkasáról lecsúszott a takaró.
- Ismételd meg. – A legtöbben meghátráltak volna a hangja által ígért erőszaktól, de nem az ő emberei.
-
Az eladó
visszalépett.
- Milyen indokkal? – Vihar előtti csend.
-
Valaki
többet ígért érte.
Anélkül tette le a telefont, hogy bármi mást mondott volna. Felesleges volt; most, hogy tájékoztatták, az emberei tudták, mi a további teendő. Egy puha kéz tapogatózott az öle felé a takaró alatt, de durván eltaszította, és kiszállt az ágyból. Meztelenül sétált a fürdőbe, ahonnan még visszaszólt:
- Mire végzek, már ne legyél itt. – Az ajtó pedig becsukódott mögötte.
Másfél évvel később
San talpig feketében sétált le a lépcsőn. Fekete szövetkabátja a vállán átvetve, de nem bújt bele. A bőrkesztyűit csattogtatva türelmetlenül nézte, ahogy emberei közül a két legjobb kisétál a megfigyelőszobából.
- Kész vagytok, hercegnők?
- Nem kell a bunkózás, imádsz minket – vágott vissza Yunho. Ő és Yeosang is fekete öltönyt viselt fehér inggel, ami utóbbinak kevéssé tetszett, de legalább az ékszereiket magukon tarthatták.
- Nem kell semmi, ami elvonhatná a figyelmet az arcotokról – mondta nekik korábban, ők pedig fejet hajtottak.
- Készen állunk? – kérdezte most.
- Igen.
- Akkor mire vártok? Magamnak nyissam ki az ajtót? – A két férfi váltott egy gyors pillantást, majd elindultak a bejárati ajtó felé.
San lezserül foglalt helyet az autó hátsó ülésén, vele szemben két embere, egy harmadik pedig a járművet vezette. A plexi lehúzódott, így San láthatta a sofőr, Min-gi világos haját.
- San.
- Min-gi. Minden a terv szerint?
- Ahogy mindig.
- Akkor indulás. Nem késhetem le a nagy belépőmet.
Másfél éves gondos tervezés eredményét készültek learatni. Mindannyian keményen dolgoztak azon, hogy megvalósulhasson, San pedig alig várta, hogy elégtételt vehessen.
Min-gi hozzáértésének hála a limuzin alig fél órán belül odaért a kívánt helyszínre. Nem voltak fotósok, sem bámészkodó tömeg; ez egy privát rendezvénynek ígérkezett. Yeosang kipattant, és tartotta az ajtót. San továbbra sem bújt bele a kabátjába, amit így egyszerűen odalökhetett az épület előterében felé siető férfinak. Az ügyetlenkedett egy sort, s így San és a két másik férfi már tovább haladt, mire egyáltalán szóhoz juthatott volna.
Az árverés már elkezdődött, de minden szem rá szegeződött, ahogy elsétált a széken ülők mellett, egészen az első sorig, ami külön neki lett fenntartva. Helyet foglalt, intett a kikiáltónak, hogy folytassa, majd jobbra pillantott, a másik oldal első sorában ülő alakra. Amikor az hatalmas, fekete kalapja karimája alól visszanézett rá, San tudta, hogy a terv beindult.
Nem lett volna kötelező személyesen megjelennie – a legtöbb licitáló csupán a megbízottját küldte -, de San élvezte az idegőrlő perceket, a gyors pillantásokat, amikkel felmérték, vajon meddig hajlandó elmenni. Az első néhány tárgy csak arra szolgált, hogy felszítsa az érdeklődést, utána viszont megérkezett az est sztárja, egy különlegesség, amit San minden áron a gyűjteményében akart tudni.
A sötét metálzöld Dodge Charger Daytona egyenesen tündökölt a pódiumon. Ilyen hatalmas összegeknél, és ilyen illusztris vendégek jelenlétében nem tehették meg, hogy egy-két fotóval kiszúrják a szemüket; az autó ott állt tőlük karnyújtásnyira.
A licit minden korábbinál magasabb összegről indult, ami az első három percben máris megduplázódott. San kényelmesen hátradőlt, lábai terpeszben, kezeit a combján pihentette. Eltelt öt, majd tíz perc, az ár pedig kezdett egyre lassabban emelkedni. Mielőtt a kikiáltó lecsaphatott volna a kalapáccsal, a másik oldal első sorában ülő férfi alig láthatóan fölemelte a jobb kezét. Nem volt szüksége pálcára; amint megmozdult, azonnal oda kellett rá figyelni. San türelmesen kivárta, míg a másik férfi mindenki mást lesöpört a pályáról, s mikor már a kezében érezte a győzelmet, ő maga is beszállt a játékba. A másik férfi olyan könnyedén emelgette az ujjait, mintha végtelen pénz állt volna a háta mögött, ami valószínűleg így is volt. Aztán egyszer csak mintha falnak ütközött volna, csak San ajánlata maradt fent a levegőben. San szándékosan nem nézett oldalra, anélkül is tudta, mi történt; a férfi a fülébe helyezett headset-en utasítást kapott, hogy álljon le, ő pedig leállt.
Az összeg elég magas volt ahhoz, hogy a jelenlévők elkezdjenek számot vetni San-nal, de ahhoz szerencsére nem eléggé, hogy San bankszámlája megérezze. Mivel ez a csodás jármű volt az utolsó tétel, így az esemény végeztével a legtöbben üres kézzel távoztak, a szerencsések pedig várták, hogy a kikiáltó magához szólítsa őket. San felállt, hogy kinyújtóztassa hosszú végtagjait, és szándékosan úgy fordult, hogy lássa a férfit, aki továbbra is a helyén ült, pedig az autón kívül nem licitált másra. A fekete kalap eltakarta az arca nagy részét, a testét azonban nem, amit egy hosszú, fekete bőrkabátba burkolt. Kezén fekete bőrkesztyű. San fantáziája nyomban meglódult, az arca azonban továbbra is semleges – és őrjítően jóképű – maradt. Yunho diszkréten állt a széke mögött, Yeosang felszívódott; San nem vette észre a távozását, és épp ez volt a lényeg.
Miután elintézték a papírmunkát, és a kikiáltó gratulált az új szerzeményhez, San további szó nélkül kisétált a teremből a hallba, ahol már várta a kabátja. Yunho elvette a készséges férfitól, és San vállára terítette. Ebben a pillanatban két dolog is történt egyszerre; a kalapos férfi utolérte őket, az egyik páholyba vezető lépcsőn pedig alakok sorjáztak le néma csendben. Az egyikük Yeosang volt, világos haja világított a sok barna között. Megállt San és a másik társaság vezetője között, hogy eljátssza a közvetítő szerepét.
- Uram – kezdte a másikra mosolyogva, akin jól látszott, mennyire a hatása alá került máris -, ő itt Choi San, aki köszöni nagylelkűségét, amit a licitálás alatt tanúsított iránta. – Most San felé nézett. – Ő itt Choi Jong-ho, a Jon&Ho vállalat igazgatója, a család következő vezetője. – Jong-ho nem nyújtott kezet, amit San értékelt; elől összekulcsolt kézzel állt, és kifejezéstelen arccal tanulmányozta. San is tanulmányozta őt – másfél éve volt rá -, de arra nem volt felkészülve, hogy némileg kényelmetlenül fogja magát érezni a jelenlétében. Magasabb volt és izmosabb, mégis mintha Jong-ho nézett volna le rá, és nem fordítva.
- Uram – lépett oda mellé a kalapos, aki közben megszabadult attól a bizonyos kalaptól, így San – és mindenki más is – láthatta tökéletes arcélét, penge vékony ajkait, könyörtelen tekintetét. Persze amikor a főnökéhez közeledett, alázatosan tette. San olyannak látta, mint egy láncra vert párducot. Jong-ho oldalra biccentette a fejét. – Az autó…
- Igen?
- Megszereztem volna.
- Tudom. – A kérdés a levegőben lógott, San pedig elérkezettnek látta az időt, hogy közbeszóljon.
- A főnököd talán az autót akarta – kezdte, mire a férfi a szemébe nézett -, de én azt adtam meg neki, amire igazán vágyott.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése