San türelmesen várakozott az autója mellett. Min-gi a volán mögött ülve telefonált, Yunho és Yeosang vele szemben állt, mintha utolsó pillanatos megbeszélést folytattak volna.
- Bevált a terv – mondta Yunho lenyűgözve.
- Kételkedtél benne? – kérdezte San.
- Benned sosem szoktam. De most más tényezők is szerepet játszottak.
- Nem azért tanulmányoztuk őket hónapokon keresztül, hogy most elbukjunk. Különben is – folytatta San, és elkezdte igazgatni a kesztyűjét -, Jong-ho most is ide-ide néz, hogy megbizonyosodjon róla, nem fogom visszavenni tőle az új játékszerét. – Yeosang törődötten felsóhajtott.
- Királyi elbánásban lesz részed – vélte Yunho.
- Pont ettől tartok. Ahhoz vagyok szokva, hogy utasításokat teljesítek, nem pedig ahhoz, hogy körbeudvarolnak.
- Mindent meg kell tenned, amit mond – emlékeztette San, mire a fiatalember elvörösödött.
- Tudom. Csak…
- … csak azok sikamlós utasítások lesznek – vigyorgott Yunho, aki meg sem próbálta elrejteni megkönnyebbülését, hogy a terv ezen része nem rá hárult. – Nem kell aggódnod, már most imád! Hát még amikor meglát meztelenül! – Yeosang a másikra nézett, de San csak megvonta a vállát.
- Ha neked nem kényelmes… szerintem mondd el neki. Olyan embernek tűnik, akivel lehet beszélni.
- Valaki mással ellentétben – mormolta Yunho, majd oldalra lépett, mikor lépteket hallott maga mögött.
- Most már minden rendben – mondta Jong-ho. – Park Seong Hwa – mutatta be a mellette álló bőrkabátos férfit; a név San elevenéig hatolt. – Egy hónapig Choi San mellett fogsz dolgozni, és mindenben a rendelkezésére állsz.
- Értettem.
- Kang Yeo Sang – szólalt meg San, és valamiért úgy érezte magát, mintha egy esküvőn venne részt. – Tudod a dolgod.
- Igen, uram. – San ezúttal felülemelkedett önmagán, és kezet nyújtott. Jong-ho kézfogása erős és határozott volt, a tekintete nemkülönben.
- Az emberem a tiéd. Élvezd… de ne tedd tönkre. – Jong-ho felvonta a szemöldökét, aztán San meglepetésére Seong Hwa-ra nézett.
- Ne tedd tönkre. – Erre mintha Seong Hwa szája széle megrándult volna, de csak biccentett. – Minden jót! – intett még, majd az embereivel együtt elsétált. Yeosang még egyszer rájuk nézett, ő is biccentett, aztán követte új, ideiglenes főnökét.
Yunho tapintatosan a sofőr mellé csúszott be, Seong Hwa tehát kénytelen volt új főnökével szemben elhelyezkedni a hátsó ülésen. Igényelt némi logisztikát, hogy hosszú lábaik egyáltalán ne érintsék egymást, de a férfi megoldotta. Titkolni sem próbálta, mennyire bosszús, amin San legszívesebben önelégülten vigyorgott volna. Ehelyett összekulcsolta kezét az ölében, és szigorú arckifejezést öltött.
- Csak, hogy világos legyen – kezdte Seong Hwa, és a hangja hidegebb volt, mint egy jéghegy -, kizárólag azért fogok neked dolgozni egy hónapig, mert Jong-ho ezt mondta.
- Világos.
- Bármilyen feladatod is van számomra, azért fogom elvégezni, mert Jong-ho azt mondta.
- Egyértelmű. – Seong Hwa tekintete vágott, akár egy penge. San élvezte, ahogy megkarcolta a bőrét.
- Ez számodra csak egy játék? – kérdezte Seong Hwa, miután végignézett rajta. San a térdére könyökölte előredőlt, a másik férfi pedig nem húzódott el, pedig jócskán közelebb kerültek egymáshoz.
- Biztosíthatlak róla, hogy ezt az egészet a lehető legkomolyabban veszem.
Az út további része csendben telt. San korábban nem gondolkodott el azon, mi lesz, ha sikerül egyezségre jutnia Jong-ho-val, mert már azt is hatalmas sikernek könyvelte el, hogy egyáltalán bejutottak az árverésre. Abban biztos volt, hogy Jong-ho nem tudja majd visszautasítani az ajánlatát, de azt, hogy Seong Hwa hogy fog viszonyulni hozzá, már nem tudta befolyásolni.
Húsz perccel később Min-gi lelassított egy kovácsoltvas kapu előtt. San maga előtt látta, ahogy a sofőr lehúzta az ablakot, megmutatva magát, mire a kapu elkezdett kinyílni. Lassan elgurultak a főépületig, ahol az autó megállt. Seong Hwa hozzá volt szokva, hogy kiszolgálják, így türelmesen megvárta, míg Yunho ajtót nyitott neki. San nem akarta lesni a másik fiatalember minden rezdülését, mégsem tudta megállni; kíváncsi volt rá, mi a véleménye a birtokról, amit felépítettek.
Kíváncsisága kielégítetlen maradt, mivel Seong Hwa még csak körül sem nézett, egyenesen Sanra bámult, jelezve, mennyire türelmetlen. San elfordulva felsóhajtott, és felvonult a lépcsőn az épületbe. Lesiklatta magáról a kabátot, amit Yunho menet közben elkapott, és továbbhaladt vele a lépcső mögé elhelyezett ruhatárolóig. San, nem lassítva a léptein átvágott a hallon, és belépett a lépcső jobb oldalán nyíló étkezőbe. Az asztalnál csupán ketten ültek, mivel San a többieket magával vitte. Az asztalfőn helyet foglaló férfi összeérintette az ujjait, ahogy észrevette felbukkanását.
- San – biccentett komolykodva. – Tudod, mennyire nem szeretem, ha engedély nélkül viszed el az emberemet.
- Pedig szóltam, hogy szükségem lesz rá.
- Az nem ugyanaz, mint engedélyt kérni.
- Inkább bocsánatot kérek, mint elnézést. – Erre az asztalnál ülő másik férfi felnevetett.
- Nem hazudtolod meg önmagad. Hűha, kit hoztál magaddal? – San hátranézett, amikor Seong Hwa is belépett az étkezőbe.
- Szerintem mindketten ismeritek őt, még ha csak hallomásból is.
- A híres-hírhedt Park Seong Hwa?
- Igen. – Seong Hwa alig néhány pillanat alatt felmérte, kivel áll szemben, így meghajolt.
- Kim Hong Joong – biccentett San -, és Jung Woo Young. – Utóbbi lelkesen integetett, és még az sem szegte kedvét, hogy Seong Hwa csak egy pillantásra méltatta. San és Hong Joong közben néma eszmecserét folytatott, majd Hong Joong bólintott.
- Rendben – mondta úgy, mintha jóváhagyta volna Seong Hwa ottlétét. Fölállt az asztaltól. – Nagyon remélem, hogy megéri az erőfeszítést.
San adott a másiknak – és magának is – néhány nap pihenőt, amire úgy tűnt, Seong Hwa nem igazán tart igényt, másnap reggel ugyanis határozott kopogás, majd a „Szabad” elhangzása után bevonult San irodájába. San nem akarta ismét az öltönyei egyikét viselni, így egy fekete farmert, és egy sötétszürke pulóvert vett fel, ami tökéletesen kiemelte a felsőteste minden centiméterét. Seong Hwa ellenben ugyanúgy talpig feketébe öltözött. A haja elől hosszabbra lehetett hagyva, amit egy gumival fogott hátra.
- Foglalj helyet.
- Sokáig fog tartani?
- Tudtommal egy hónapig vagy itt. Addig akarsz ácsorogni? – Seong Hwa végül leült, hátradőlt, lábát keresztbe tette. Hogy az elutasítás és a zárkózottság még egyértelműbb legyen, a karjait is összefonta maga előtt.
- Fontos feladatod lehet számomra, ha hajlandó voltál feláldozni érte az egyik embered.
- Én úgy tekintek rá, hogy Yeosang végre megkapta a pihenést, amit megérdemel. – Seong Hwa felvonta az egyik pengeéles szemöldökét.
- Szóval azt hiszed, Jong-ho mellett dolgozni kész nyaralás?
- Neked valószínűleg nem az – mondta San. A másik férfi nem kérdezett tovább, de mivel San érezte fellobbanó érdeklődését, folytatta: - Azt mondtam, azt adtam meg a főnöködnek, amire igazán vágyott. Tudod, mi volt az?
- Yeosang, gondolom.
- Igen. Az ágyában. – Seong Hwa erre megmerevedett – pedig addig sem volt éppen ellazult állapotban.
- Tessék? Szóval… azért kell itt lennem, hogy ő… hogy ők…
- Mm. – San egy fél mosollyal reagált, aztán feltette az asztalon heverő szemüvegét. – De ne pazaroljuk erre az értékes időnket. Elmondom, miért ragaszkodtam hozzád.
- Meg kell találnom neked valamit – jelentette ki Seong Hwa. – Nem fogja meghaladni a képességeimet.
- Reméltem is, annál is inkább, mivel egyszer már megtaláltad. – Seong Hwa átvette a papírt, amit San nyújtott felé, s miután átfutotta a sorokat, ismét a férfira nézett.
- Szóval erről szól ez az egész – mondta már-már keserűen. – Emlékszem, hogy az utolsó pillanatban ütöttem ki valakit a nyeregből, aki bizonyára nem volt túl boldog ettől.
- Azóta sem vagyok túl boldog – ismerte el San. – Tudod, mi itt a különleges járművekre specializálódtunk. Hong Joong él-hal mindenért, ami hajókkal kapcsolatos, én pedig a kocsikra és a repülőkre harapok. Impozáns gyűjteményem van, amire büszke vagyok, és az a G800-as lett volna a koronaékszer. – Levette a szemüvegét, hátradőlt, és lehunyta a szemét. – A bukás utáni néhány hétben próbáltam meggyőzni magam, hogy így a legjobb, de nem tudom elengedni azt a gépet. – Kinyitotta a szemét, és most ő nézett Seong Hwa-ra éles tekintettel. – Meg fogod találni, és eléred, hogy az új tulajdonosa, akinek segítettél megszerezni, lemondjon róla. Mégpedig az ár töredékéért.
- Neked elment az eszed. – Seong Hwa felállt. – Sejtettem, hogy nem egy hétköznapi feladat lesz, de ekkora ostobaságra nem számítottam. Sosem lesz a tiéd az a gép. – San sejtette, hogy néhány szép szóval nem tudja majd együttműködésre bírni, így, habár nem szívesen, de elővett egy telefont a fiókból, majd behívott rajta egy videót. Amikor Seong Hwa felismerte a rajta szereplő fiút, elakadt a lélegzete. A gyűlölet, amivel Sanra nézett, szinte sistergett. – Szóval te raboltad el az öcsémet?
- Nem raboltam el az öcsédet. Én voltam az, aki megmentette. – San továbbra is kényelmesen ülve nézett fel a másikra. – Néhány hónappal ezelőtt eltűnt, nem igaz? Minden követ megmozgattál, de nem találtad. Te a tárgyak felkutatásában vagy jó, én pedig az emberekében. Megtaláltuk, kihoztuk, és most már otthon van a szüleivel.
- Nevelő-szüleivel – sziszegte Seong Hwa. A keze továbbra is ökölbe volt szorulva, de a gyűlölet átváltott egy fokkal kellemesebb haragba. – Tehát tartozom neked.
- Úgy van. Örülök, hogy te mondtad ki!
- Baszd meg!
- Uh, hát ott talán még nem tartunk. – Seong Hwa váratlanul rátámaszkodott az asztalra, és közelebb hajolt. Nem annyira közel, hogy összeérjen az arcuk, de ahhoz igen, hogy San láthassa a szeme színét. Ami feketének tűnt, de közelről kiderült, hogy világosabb.
- Most talán azt hiszed, elégtételt vettél rajtam, de várd ki a végét. Nagyon meg fogod bánni, hogy szórakoztál velem! – San törődötten felsóhajtott.
- Én nem szórakozom veled. Ha megteszem, az lesz a cél, hogy te is élvezd! – Seong Hwa erre már nem is reagált; viharosan elhagyta a helyiséget.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése