Csütörtök, 19:00, Nasir és Agron
„Néha megőrülök tőle.”
-
Bizonyára hamarosan itt lesz.
-
Igen.
-
Ilyenkor este lehetetlen manőverezni a nagy
forgalomban.
-
Ühüm.
Elnyomtam egy sóhajt, s a szemem sarkából szemügyre vettem a
kanapén kuporgó fiatalembert. A múlt héten jártak nálam először a párjával, s a
kedvese akkor sem tudott időben ideérni. Persze később elnézést kért, meg
motyogott valamit egy fontos megbeszélésről, de engem nem hatottak meg a
kifogásai. És a párját sem.
Nem derült ki azonnal, mi is a probléma. Agron – a késő –
egy nagyvállalat vezetőjének jobb keze, rengeteg fontos dolga van és milliókat
keres; Nasir is ott dolgozik, de jóval kisebb beosztásban. Így találkoztak.
-
A főnök kérése alapján tekintettem meg az új
alkalmazottakat – mondta Agron a múlt héten. – Mind férfiak voltak,
természetesen, s csaknem olyan magasak, mint jómagam, egyedül Nasir volt
alacsonyabb. – Kuncogott. – El is neveztem kisembernek. – Kedveskedte
megütögette a másik férfi térdét. – Őt ajánlottam a főnöknek, mert úgy láttam,
erős, és szívósan fog dolgozni. Így is lett. Azóta együtt vagyunk.
-
Ennek mennyi ideje? – kérdeztem közbe.
-
Két és fél éve – felelte Nasir.
-
Gratulálok Önöknek. Nem lehet könnyű egy ilyen bigott
világban fenntartani a kapcsolatukat.
-
Minek csináljunk titkot belőle? – vont vállat Agron. –
Ezek vagyunk mi, és senkinek semmi köze ahhoz, mit csinálok a házamban, és
kivel. A munkában mindketten maximálisan helytállunk, senkinek nem lehet ránk
egy rossz szava sem.
-
Egyszer sem érték bántások Önöket? – Elsősorban az
alacsonyabb férfitól vártam választ, s Agron hagyta is, hogy beszéljen.
-
Egyszer-kétszer beszólnak ugyan – kezdte habozva -, de
miután rájönnek, hogy semmit nem érnek el azzal, ha felhúznak, tovább állnak.
-
Lenyűgözően kezelik ezt a helyzetet – mosolyogtam
rájuk. Az első foglalkozás alkalmával még nem tudtam felállítani a diagnózist,
aztán viszont addig-addig gondolkodtam, amíg rá nem leltem a dolog nyitjára.
Ezt szándékoztam kiaknázni a második ülésen, ha Agron kegyeskedett volna
megérkezni.
-
Nem kér esetleg egy kis kávét, vagy teát? – kérdeztem
az egyre idegesebb férfitól.
-
Köszönöm, nem.
-
Ha gondolja, beszélgethetünk, amíg a partnere be nem
fut. – Felpillantott rám.
-
Szabad ezt? Párterápiára jöttünk, végül is.
-
Úgy beszélgetünk, mint két ismerős. Nem elemzem ki a
szavait, ha úgy kívánja. – A kezeit kezdte bámulni. – Viszont elmondhatom, amit
majd Agronnal is közölni fogok.
-
Mi volna az?
-
Önt bántja valami. – Halványan elmosolyodott.
-
A múlt héten már rámutatott, hogy nem egyszerű a
helyzetünk.
-
Oh, nem, Önnek nem ebből adódik a gondja. –
Összekulcsoltam a kezem az ölemben. – Elmesélné nekem, mit érzett, amikor
először meglátta a párját?
-
Ez fontos?
-
Számomra igen, és úgy gondolom, Önnek is megmagyarázhat
pár dolgot, ha visszaemlékszik a kezdetekre. – Nasir hátrasimította egészen
hosszú haját, majd sóhajtott.
-
Úgy kezdődött, ahogy Agron elmondta. Munkára
jelentkeztem a Blood and Sand céghez,
ahol fegyvereket gyártanak a katonaság számára. Többed-magammal várakoztam egy
hatalmas tanácsteremben, mikor belépett Agron, és egy másik férfi, akinek a
neve Crixus. Végigmértek minket,
kérdezgettek pár dolgot, aztán a húsz jelentkező felét hazaküldték. Maradtunk
tízen. Megint kérdezgettek, de hozzám mindig Crixus jött oda, Agron még csak
felém sem nézett. Úgy vettem észre, nem vagyok szimpatikus neki, és már el is
temettem ezt a munkát, de végül felvettek. És amin a legjobban meglepődtem, az
az volt, hogy félig-meddig Agron lett a főnököm. Ki kellett próbálnom a félkész
fegyvereket, lejegyezni, hogy mi nem működik megfelelően, aztán visszaküldeni a
gyártósorra. Hetekig alig találkoztam valakivel, mármint a főnökség részéről,
de aztán egyszer, mikor épp egy régi antik kardot próbáltam ki – néha múzeumok
és gyűjtők is elküldték a szerzeményeiket átvizsgálásra -, bejött a terembe a
tulajdonos. Hallottam már pletykákat arról, hogy milyen kemény fickó, és akkor
rájöttem, hogy igazik van. Spartacus
kimagasló vezető volt, és ezt tudta is magáról. Agron is vele jött, és felém
mutatott. Azt hiszem, akkor néztünk egymás szemébe először. – Elmosolyodott, s
kinézett az ablakon a sötétségbe. – Félnem kellett volna tőle, mert csaknem két
fejjel magasabb volt nálam, és az izmai arról tanúskodtak, hogy bármikor szét
tudná roppantani a gerincemet. Mégis valamilyen megmagyarázhatatlan okból
biztonságban éreztem magam mellette. Szóval bemutatott a nagyfőnöknek, aki azt
mondta, hallotta, hogy én vagyok az újoncok közül a legjobb. Erről nem tudtam
semmit, így csak megköszöntem, hogy adtak egy esélyt. És aztán kibökte, amiért
igazából megkeresett: Agron elutazik egy nagyon drága fegyvergyűjteményért, és
kell valaki, aki elkíséri a csapatból. Valaki, aki meg tudja állapítani, milyen
szintű felújítást igényelnek majd az egyes darabok. Rám gondoltak. Azonnal
igent mondtam, mert kellett a pénz, és amúgy is, egy ideje nem tettem ki a
lábam a városból. Az út alatt… történt… a dolog. – Elpirult. – Nem hittem, hogy
tetszhetem egy olyan férfinak, mint Agron, de már az első éjszakán sem hagyott
kétséget afelől, hogy mit is akar.
-
És mit akart? – szólaltam meg rekedten.
-
Engem. Engem akart. És meg is kapott. – Nasir a
szemembe nézett. – Ennyi. – Kényelmesebb testhelyzetet kerestem.
-
Mit gondol, Agron szereti birtokolni a dolgokat?
-
Azt hiszem, igen.
-
Mondana példát? – Elgondolkodott.
-
Az autójára nagyon vigyáz – kezdte töprengve. – Senki
más nem vezetheti rajta kívül. Szereti, ha minden rendezetten megy körülötte.
-
Szereti… irányítani az embereket?
-
Elég sok ember dolgozik alatta, így ez elkerülhetetlen.
-
Ez nem válasz a kérdésemre – mutattam rá kedvesen. –
Akkor máshogy közelítem meg. Vannak otthon alkalmazottai?
-
Igen.
-
Hogy bánik velük? – Nasir vállat vont.
-
Rendes velük. Még egyszer sem hallottam, hogy kiabált
volna.
-
Hány alkalmazottról tud?
-
Van egy szakácsnő, egy komornyik, és egy kertész.
Háromról tudok.
-
Milyen régen vannak ott?
-
A szakácsnő már ott volt, mikor én beköltöztem… Együtt
élünk – tette hozzá. – A másik két férfi azonban csak pár hónapja jött. –
Összeráncolta a homlokát. – Nem rémlik, hogy elbocsátott volna bárkit is, de ha
új alkalmazottakat vett fel, akkor nyilván így volt.
-
Megtudhatom, hogy besegít-e otthon?
-
Eddig nem volt rá szükség.
-
A bevásárlásból sem veszi ki a részét? – Nasir
megsértődött.
-
Hova akar kilyukadni ezekkel a kérdésekkel? – Előre
dőltem.
-
Az imént azt kérdeztem, Agron szeret-e irányítani,
amire Ön nem adott nekem egyértelmű feleletet. Így tehát megpróbáltam leszűrni
ezt abból, ahogy az alkalmazottaival viselkedik. Nem engedi meg, hogy fizessen
a rezsibe?
-
Nem, de…
-
Ha éterembe mennek, mindig ő fizet?
-
Igen. Azonban…
-
Kinyitja Ön előtt az ajtót?
-
Hagyja abba! – kiáltott rám, s felpattant. Hosszú haja
lebegett mögötte. – Mit akar ezzel? Mit számít, hogy fizetek-e a rezsibe, hogy
bevásárolok-e, hogy én fizetem-e a saját vacsorámat? Ez egy kapcsolatban
teljesen elfogadható, nem?
-
Ezek szinte jelentéktelen dolgok, Nasir – magyaráztam
türelmesen. – De ezekből az apró dolgokból áll össze a nagy egész, vagyis az
Önök kapcsolata. És úgy hiszem, itt kell keresnünk az Ön elégedetlenségének a
forrását. – Elkerekedtek a szemei.
-
Ezt nem értem. – Nyitottam a számat, hogy folytassam,
de megrezdült a zsebében lévő mobiltelefon.
-
Agron azt üzeni, nem tud jönni. – A férfi csalódottan
huppant vissza a kanapéra. – Nem tehetnénk úgy, mintha ez a mai foglalkozás meg
sem történt volna?
-
Tehetünk úgy – bólintottam. – De nem biztos, hogy Önnek
ettől jobb lesz.
-
Szeretem Agront – mondta komolyan.
-
Ebben sohasem volt okom kételkedni.
-
Akkor azt hiszi, ő nem szeret engem? – kérdezte
kihívóan.
-
Nem. Világos, hogy Ő is szereti magát.
-
Akkor meg mi a probléma? – tárta szét a karját. –
Tudja, mit? Erre majd válaszolhat a következő alkalommal. – Felállt, magára
vette a zakóját, majd előhalászta a tárcáját. Elgondolkodva mondta: - Ezt most
én fizetem ki, saját magamért. – Átadta az összeget. – Köszönöm.
-
Szívesen.
Néztem, ahogy kikocog a kocsijához – egy teljesen új Audi
volt -, s elhajt. Megdörzsöltem a szemem, s arra gondoltam, milyen jó, hogy
vége a napnak.
Nasir ma feltárta
előttem megismerkedésük körülményeit, s arra kellett rájönnöm, hogy bizony
Agron kiválasztotta őt. Végigmustrált pár fiatal és helyes fiatalembert, aztán
rábökött egyre; ő volt Nasir. Agron eleinte talán nem tudta pontosan
megmagyarázni még magának sem, hogy mit akar a másiktól, ez azonban azon a
bizonyos úton egyértelművé vált: birtokolni akart, s valljuk be, Nasir esetében
könnyű dolga volt. A férfi még sohasem kötődött igazán senkihez, családját rég
elvesztette, s örömmel fogadta egy befolyásos illető közeledését. A
szerelmükben nincs okom kételkedni, azonban ezt az érzést nagyon hamar
megfertőzheti Agron birtoklási kényszere. Nasir talán nem tudja, honnan ered a
probléma, azt viszont érzi, hogy sötét fellegek gyülekeznek. És ehhez semmi
köze annak, hogy mindketten férfiak.
Agron: ha a következő
alkalommal sem jelenik meg, én magam fogom felkeresni az irodájában. Talán a
távolmaradásával akart tiltakozni a terápia ellen?
Nasir: ha szerencsém
van, nem repül ki a fejéből a mai beszélgetésünk. Mostantól két dolgot tehet:
vagy csendben meglapul, és folytatja az életét ott, ahol abbahagyta, vagy pedig
szembeszáll kedvesével.
Teendők: növelni Nasir
önbizalmát; elérni, hogy Agron is akarjon beszélni a gondokról.
Hm, lássuk csak. Nem ma lesz véletlenül a War of the Damned következő része?
2 megjegyzés :
xD Szegény kicsi Nasir... öhm.. és a cukrosbácsi.
Édes volt, köszönöm. Remélem lesz folytatás. Kíváncsi lennék milyenek eggyütt a terápián xD
Szia. Nos, aranyosak voltak a sorozatban, de néha úgy éreztem, Agron uralkodni akar a másik felett, és ezt használtam alapnak. Örülök, hogy tetszik, és köszönöm, hogy írtál.:)
Megjegyzés küldése