Péntek, 20:00, Castiel
„Vezekelnem kell.”
Aznap estére semmit nem terveztem. Arra gondoltam, veszek
egy forró fürdőt, esetleg olvasok, vagy megnézem a Supernatural aktuális
részét, de alig nyolc óra után kopogás szakított ki a gondolataimból. Nem a
házam ajtaja felől jött a zaj, hanem a rendelő felől, így először azt hittem,
valamelyik betegemnek van szüksége sürgős tanácsadásra. Felkaptam egy pulóvert,
felkapcsoltam a villanyt, majd ajtót nyitottam. Azt hiszem, sosem lepődtem még meg
jobban, mint akkor.
-
Jó estét! – köszönt félszegen a bőrig ázott férfi. – Ön
a terapeuta?
-
Igen, én vagyok. Elnézést, talán bejelentkezett, és
elfelejtkeztem róla? – Megrázta a fejét, fekete tincsei közül záporoztak az
esőcseppek.
-
Nem, én, hogy úgy mondjam, váratlanul érkeztem. Isten segedelmével.
-
Értem. Kérem, fáradjon be, és melegedjen meg! Azonnal
hozok egy törülközőt, és… - De mire kimondtam, a férfi már csont száraz volt.
Pislogtam kettőt, aztán bezártam az ajtót. – Foglaljon helyet. – A középmagas
idegen hanyagul leült a kanapéra, s várakozóan tekintett fel rám csodálatosan
kék szemeivel. Majdnem bele is feledkeztem, de aztán én is lehuppantam a
fotelba. – Nos, mi szél hozta erre Mr… - Jelentőségteljes csöndet tartottam.
-
Castiel.
-
Castiel? Milyen érdekes név. – Bár igazából a héten
elég sok érdekes névvel volt dolgom.
-
A Constantin egyik változata.
-
Óó, már értem.
-
Azt jelenti, a „csütörtöki nap angyala”.
-
Igazán érdekes! És Ön próbál igazodni ehhez a névhez?
-
Milyen értelemben?
-
Feddhetetlen életet él? – Félrebillentette a fejét.
-
Még érintetlen vagyok. – Éreztem, hogy kicsit elpirulok.
-
Igen, ez is hozzá tartozhat. –Megköszörültem a torkom. –
Mivel foglalkozik?
-
Segítek… az embereknek.
-
Egy karitatív szervezetnél? – Ezt látszólag nem
értette. – Meséljen magáról, kérem. Miért látogatott meg? Ha szeret segíteni az
embereken, és nem él bűnös életet, akkor miért lenne szüksége egy olyan ember
tanácsára, mint én? – Castiel előre hajolt, ujjait összeérintette.
-
Atyám azért küldött ide, hogy segítsek az embereken és
a társaimon, de elbuktam. Hatalmas hibát vétettem, amiért meg kellett fizetnem.
-
Tehát az apja megbüntette egy hibáért?
-
Igen.
-
Elnyerte már a bocsánatát? – Szomorkás mosoly jelent
meg az arcán.
-
Nem tudom. Azóta nem érintkeztem vele.
-
Haragszik rá azért, amiért megbüntette?
-
Soha nem haragudnék rá. – Apakomplexus, de még milyen.
-
Erős kézzel bánik Önnel?
-
Mindenkivel erős kézzel bánik.
-
Tehát Önt nem bünteti vagy tünteti ki jobban, mint
másokat?
-
Nem én vagyok a kedvence – felelte habozva -, de nem is
én okozom neki a legtöbb gondot.
-
Vannak testvérei?
-
Igen. Elég sokan.
-
Az édesanyja?
-
Eltávozott.
-
Az édesapja egymaga nevelte fel a gyermekeit?
-
Többé-kevésbé. Vannak páran, akik elszöktek, vannak,
akik hozzám csatlakoztak itt, és vannak olyanok, akik… sokkal nagyobb büntetést
álltak ki, mint én. – A szeme elé tette a kezét egy pillanatra. Úgy láttam, a
vállai előre buktak, mintha hatalmas súly nyomná őket.
-
Ki ajánlott engem?
-
Az egyik fivérem.
-
Ő talán az egyik betegem?
-
Nem. De már hallott magáról. Lényeges ez?
-
Egyáltalán nem, csupán szeretnék valamerre elindulni.
Tehát az édesanyja meghalt, az édesapja vasszigorral nevelte Önt és a testvéreit.
Néhányuknak ez nem tetszett, így elmenekültek.
-
Igen – bólintott bizonytalanul. Lehunytam a szemem egy
pillanatra. Nem akartam felhúzni magam, de péntek este volt, és ez a férfi
nehéz esetnek bizonyult. – Sajnálom. – Kipattant a szemem, s láttam, hogy engem
vizsgálgat.
-
Parancsol?
-
Ideges lett miattam.
-
Honnan veszi? – Vállat vont.
-
Mondtam, hogy segítek az embereken.
-
Itt most nekem kell segítenem Önön.
-
Megpróbálhatja.
-
Van… valaki az életében?
-
Elég sokan vannak az életemben.
-
Úgy értem egy olyan valaki, aki segít magának, és nem
feltétlenül vár viszonzást.
-
Nincs. – Ledöbbentem.
-
Biztosan?
-
Igen. Engem csak akkor hívnak, ha segítségre van
szükségük. – Kezdtem sajnálni ezt a jótét lelket. Mikor erre gondoltam, a férfi
halványan elmosolyodott, de nem szólt.
-
De csak vannak barátai? A rokonain kívül valaki, aki
megérti, mit miért tesz.
-
Vannak olyan személyek, akiket akár a barátaimnak is
tekinthetnék.
-
És mi akadályozza meg benne?
-
Cserbenhagytam őket. – A szemembe nézett. – Nem voltam
ott, mikor kellett volna, és így majdnem meghaltak. De én csak azt tettem, amit
a testvéreim parancsoltak!
-
Akkor nem az apja?
-
Atyám talán már nem is él! – mondta elkeseredetten, s
felpattant. Minden mozdulata kicsit kapkodó volt, mintha maga sem tudná, mit
akar tenni. Mintha félne a saját testétől, mintha nem tudná irányítani. Úgy
járkált az ablak előbb, mint egy sebesült madárka.
-
Kérem, fejtse ki ezt bővebben. – Végigszántott a haján,
s ezen ő maga is meglepődött. Valószínűleg ösztönös reakció volt.
-
Miután idejöttem atyám parancsából, az egyik bátyám
vett a… szárnyai alá. – Itt halványan elfintorodott. – Uriel kapcsolatban állt Atyánkkal,
s azt állította, tőle kapja az utasításokat, amiket végre kellett hajtanunk. De
hazudott. – Visszaült a kanapéra. – Megöltem. – Ez volt ám az igazi arcul
csapás! Egy gyilkos van a házamban! De, várjunk csak, talán nem fizikális
megölésre gondolt, hanem lelkire.
-
Megölte?
-
Ledöftem egy ezüst pengével. – Ah, nem, ez sajnos
fizikai tett volt. – Nem kell tartania tőlem – mondta, mikor észrevette, hogy
feszengek. – Maga jó ember, Istenfélő. Nem fogom bántani.
-
Megnyugtató – szaladt ki a számon. – Folytassa!
-
Kételkedni kezdtem Uriel szavában. Megtudtam, hogy a
saját maga parancsait követte, és semmibe vette az eskünket. A halála után elindultam,
hogy megkeressem Atyámat, de eltűnt. Sehol nem találtam. – Teljesen kétségbe
volt esve. – Vétkeztem, amikor kételkedni kezdtem. Atyám azt mondta, szeressek
minden embert a saját testvéremként, és védjek meg mindenkit, de… kudarcot
vallottam. Démoni alakokkal szövetkeztem, hazudtam és becsaptam a barátaimat,
akik talán soha nem bocsátanak meg nekem.
-
Mivel úgy látom, Ön mélyen vallásos, bizonyára
tisztában van vele, hogy Isten mindig megbocsát. – Keserűen felnevetett.
Kirázott a hideg tőle.
-
Hát persze! Én is így gondoltam korábban, de ma már
semmiben sem vagyok biztos. Kételkedem. Érzéseim vannak. Gondolkodom. A saját
fejem után megyek, és ez megengedhetetlen.
-
De hát…
-
Sajnálom! – pattant fel. – Nem tud segíteni.
-
Azért hagyhatná, hogy megpróbáljam – álltam fel én is
dacosan.
-
Ön egy kivételes ember, doktor – lépett közelebb, s kék
tekintetét az enyémbe fúrta. – Az egyik legnemesebb hivatás az Öné, és
lelkiismeretesen végzi. Talán kijár magának egy kis pihenés.
-
Mégis miről…
A következő pillanatban a homlokomhoz érintette két ujját,
és…
4 megjegyzés :
Castiel! *örömtánc a házban* igazából már a Terápia kezdete óta olvaslak, de eddig még nem kommenteltem, amit sajnálok mert nagyon jók lettek az írásaid (Stiles története nagyon megfogott, Arthurt hitelesen hoztad, Sherlock egy kicsit furcsa de még is Sherlockos lett, de összességében imádtam az összeset) és az is külön tetszik, hogy mindig beleírod a sorozatok címét a fic-eidbe :D Castielről: Amikor olvastam a sorait, a fogalmazás rá emlékeztetett. és hát igen, valószínűleg ha nem törli az illető emlékeit egy ilyen beszélgetés után abból bajok lesznek. (A sebesült madárkás rész nagyon cuki volt *.*) Egyébként nagyon jól alakítod a pszichológust, (sok könyvet olvasok ilyen témában) és átfogó ábrázolást adsz egy-egy karakter személyiségéről. (bár néhol nekem túl keresztény volt cas szövege, dean-ék lazábbá tették, bár ez személyes véleményem) Nagyon tetszik a sorozatod, és remélem még sokáig folytatod :D
Szia! Vélemény! *vigyorog* Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszenek a novellák. Igyekszem elkapni a karaktereket, bár Sherlockot nem sikerült, ezt belátom. A címeket viccnek szánom, ezzel akarom jelezni, hogy a valóságban vagyunk. A sebesült madárkás dolog egy másik történetből jött, ott olyasmit írtak, hogy úgy járkál a földön, mint egy madár, aki sokat repült a magasban.:) Talán kissé vallásos lett, de igazság szerint még nem döntöttem el, időben hová is akarom ezt rakni. Ötödik, hatodik évad? Nem tudom, csak arra akartam koncentrálni, hogy kifejezzem, Castiel mennyire rosszul érzi magát. Köszönöm szépen a véleményt, remélem, még találkozunk.:)
Nagyon érdekes történet volt - a dialógusaid mesteriek, peregnek és ropognak, és a leírások szinte már feleslegesnek tűnnek. Gondolkoztál már azon, hogy forgatókönyv vagy dráma formájában írj meg egy ficet?
Kedvesem! Először is, köszönöm, hogy szakítottál időt erre a kis semmiségre.:) Nagyon szeretem írni a párbeszédeket, és néha el is szalad velem a ló, ezt megkaptam már párszor. Szerintem a forgatókönyvhöz nem lennék elég jó, mert azért a leíró részeknek is a szerelmese vagyok. Köszönöm szépen, hogy javasoltad.:):)
Megjegyzés küldése