Az arcomra folyt fekete szemfestéket bámultam a mosdó tükrében, és ezredszerre is átkoztam magam, amiért nem vízállót tettem fel. Az utóbbi napok valószínűleg túl elbizakodottá tettek, de persze a klotyó sosem tudott huzamosabb ideig távol lenni tőlem. Kihúztam annyi papírt a fali tartóból, amennyit csak tudtam, majd rutinosan megtöröltem az arcom. A precízen beállított sérómnak lőttek, szóval megvizeztem, és hagytam, ahogy volt.
Az első órámról már elkéstem, Ms. Norton viszont úgy imádott, hogy egy szót sem fog szólni. Nem sok kedvem volt bemenni abba a terembe, ahol ott ültek önelégült zaklatóim, de a szüleim haragjától jobban paráztam, mint bármilyen izomagytól. Gondoljátok, azért nyomják a fejem rendszeresen a klotyóba, mert tartok a szüleimtől?
- Ne álltasd magad, Jackson – vigyorogtam a tükörképemre. – Egyszerűen csak utálják a pofád.
A folyosó kongott az ürességtől, ahogy végigsétáltam rajta. A terembe lépve elnézést kértem Ms. Nortontól, majd az osztálytársaim fürkésző tekintetétől kísérve helyet foglaltam. Másokat talán feszélyezett volna a nedves ing, az én bőrömet viszont jólesően hűsítette. Hogy rátegyek még egy lapáttal, hátracsaptam vizes hajam, és somolyogva hallgattam a felhangzó méltatlankodást.
- Ha eláztatod a cuccaimat, kibelezlek.
- A te cuccaidnak csak jót tesz egy kis tiszta víz, Mal.
- A nevem Malcolm – sziszegte a srác, de nem törődtem vele. Ahogy sosem.
- Hol a pokolban voltál már megint? – csapódott nekem az óra végén Suzy.
Suzyról tudni kell, hogy mindene a pontosság, a rendezettség, a határidők, a házi feladatok, az önkénteskedés, és persze a barátai szekálása. Hátradőltem a széken, és felnéztem rá. Akkor is magasabb volt nálam, ha mindketten álltunk, amit nem győzött az orrom alá dörgölni. Magassága mellé még sovány is volt, melle semmi, haja feltornyozva a feje tetejére. A fogszabályzó és a szemüveg szerencsére kimaradt, így a csaj nem lett egy megvalósult kliséhalmaz. Mondtam már, hogy neki volt a legnagyobb szíve az egész suliban?
- Éppen leápoltam egy focistát az öltözőben. Ismered a reggeli rutinomat.
- Adam! – sóhajtott drámain, aztán megigazította vizes galléromat. – Tudtommal van másik a szekrényedben.
- Tudtommal a szabályzat nem tiltja a vizes ruhák viselését.
- Ja, neked talán nincs gondod vele, de a többség a peckes bimbóidat bámulja – mutatott rá, én meg erre vigyorogva rákacsintottam azokra, akik tényleg bámultak. – Adam!
- Oké, induljunk a következő órára. Még a végén elkésünk, és Ms. Su mérges lesz.
- Ki az a… - Aztán leesett neki, én pedig megkaptam a nap első oldalba bökését. – Nem vagy vicces.
- Valld be, hogy imádtad. – Sajnos Suzy már nem figyelt rám; szélesen mosolyogva belém karolt, majd a folyosó vége felé bökött.
- Néz csak, ki van ott! – Persze nyomban tudtam, ki van ott, Suzy hangsúlya elárulta. Vártam néhány másodpercet, kiélveztem a gyomromban feléledt jóleső vibrálást, majd odanéztem.
Justin Hammer. Már másfél éve figyeltem minden nap, mégsem untam meg a látványát. Legszívesebben megcsipkedtem volna az arcát, annyira aranyos volt. Utána valószínűleg nyomban megszabadítottam volna a ruháitól, de neki elég volt csak a szűzies verzióról tudnia.
Justin nem volt sem túl izmos, sem túl népszerű, ellenben nagyon helyes, amit sajnos egy ormótlan szemüveggel próbált álcázni, sikerrel. Valószínűleg engem is sikerült volna átvernie, ha nem pillantom meg rögtön zuhanyzás után, szemüveg nélkül. Akkora merevedésem lett, hogy mekegve elhátráltam, és beugrottam egy üres fülkébe.
- Átkozom a napot, amikor elmondtam neked, hogy bejön – sziszegtem a lány felé.
- Óó, akkor ugyan kinek áradoznál fél délutánokat arról a szőke hajáról, meg a gödröcskéjéről…
- Hadd találjam ki, kiről van szó… - bukkant fel mellettünk Clark – még véletlenül sem Kent – McGeorge.
Na, hát ő aztán tényleg bent lehetett volna bármelyik menő bandában, mégis hozzánk csapódott. Akkora volt, mint egy kétajtós szekrény, kemény izmokkal, ezekhez egyáltalán nem passzoló zöld szemmel, és kisfiús mosollyal. Olyan volt nekem, mint egy báty; ő ellenben tuti nem úgy tekintett Suzyra, mintha a nővére lenne. Azt hitte, nem tudok róla, pedig dehogynem. Szívesen segítettem volna neki, de Suzynak senki sem mondhatta meg, mit tegyen vagy kit szeressen.
- Ne kezd már te is – forgattam meg a szemem. Közben persze jól esett, hogy figyelemmel kísérik bimbózó magánéletem. – És te hol hagytad Emilyt?
- Ő már emelt törire jár – juttatta eszembe a srác, majd elmosolyodott. – Jobb is neki ott. Mi csak visszatartjuk. – Láttam, hogy Suzy felvonta a szemöldökét, de ezúttal lemondott a visszavágásról.
Somolyogva szedegettem elő a holmimat. Suzy egyedül Clarktól viselte el, hogy néha lehülyézze, ráadásul még a srác barátnőjét is bírta. Ha Clark arra játszott, hogy majd összeugrasztja őket, csúfosan megbukott. Viszont ha valóban lehet két embert szeretni egyszerre, akkor Clark ezt sikerrel kivitelezte.
- Az a szerencse, hogy csak egy közös óránk van vele – mondta Suzy a nap végén.
- Ez nekem inkább átok – sóhajtottam drámaian, majd megpróbáltam nem eltaknyolni, ahogy valaki elmentében meglökte a vállam. – Tudom, hogy legszívesebben állandóan taperolnál, de ez itt mégiscsak egy folyosó!
Ahogy arra számítani lehetett, a nagydarab focista, John Retner erre dühösen megfordult. Az őt követő slepp körbevett minket, de bennem még mindig nem volt egy csepp félelem sem. A bátyám találóan megjegyezte, hogy mindig készségesen sorba állok egy újabb pofonért, nem számít, mennyit kaptam korábban.
- Még mindig nem tudod, mikor kell befogni a szádat? – tornyosult fölém. Izmos volt, az arca viszont magán viselte a fociban szerzett sérüléseket.
- Szívesen mondanám, hogy befoghatod nekem, de momentán nem vagy az esetem. Ahhoz túl sötét vagy.
- Minek neveztél? – sziszegte vérben forgó szemmel, majd körülnézett, van-e a közelben tanár. Mivel számára kedvező volt a helyzet, az ingem felé nyúlt, hogy megragadjon, és egy helyben tartson egy jó kis ütéshez.
Nyilvánvalóan nem vártam meg ezt a lépést. Kikerültem, aztán átbújtam a sorfalat alkotó srácok karja alatt.
- Örömmel maradnék, hogy szétrúgjam a seggeteket, de sajna várnak a szüleim! Pá!
- Egyszer még ki fognak nyírni! – jósolta Clark, ahogy újra összetalálkoztunk a parkolóban.
- Ugyan, dehogy! Az túl sok papírmunkával járna. – Fejét csóválta elmosolyodott, majd beszállt a kocsijába.
Nem volt saját kocsim – meglepőnek tűnhet, mert a szüleim megengedhetnék maguknak. Így hát apa reggel elvitte anyámat, délután pedig érte ment, így én járhattam a mini Cooperrel. Ja, kissé nőies kocsi, de én imádtam vele feltűnést kelteni.
Abban a pillanatban, ahogy csukódott mögöttem a ház ajtaja, úgy leeresztettem, mint egy lufi. Péntek volt, kaptam tehát két teljes napot arra, hogy mélabús és szomorú legyek. A családom tisztában volt vele, milyen nehéz – és néha életveszélyes – melegként létezni a gimiben, így havonta egy-két alkalommal hagyták, hogy dagonyázzak az önsajnálatban.
Azon a pénteken még senki sem volt otthon – anya egy kozmetikai cégnél volt titkárnő, apa meg egy autómosó-lánc vezetője volt -, így lehánytam a holmimat a szobámba, és nekiálltam kaját rittyenteni magamnak. Mivel egy sikeresnek mondható hét állt mögöttem – csak egyszer voltam kénytelen csurom-slozi-vizesen órára menni, ráadásul egyszer sem vertek meg -, engedélyeztem magamnak egy jégkrémet is.
A fagyasztót kinyitva eltöprengtem, hány pontot is adjak. Ha átmentem a mínusz tartományba – épphogy túléltem a megpróbáltatásokat – akkor fordulhattam a féltve őrzött Magnum dobozok felé. A kezem most balra indult el, a legkisebb darabos jégkrémek felé. Rápottyantottam egyet a tálcámra, és nagy megelégedéssel indultam el a szobám felé, mikor csengettek.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése