Anya akkor ért haza, amikor épp elrámoltam az uzsonnám maradékát. Figyeltem, ahogy kibújt tűsarkú cipőjéből, letette a táskáját, majd megkönnyebbülten sóhajtott. Elmosolyodott, mikor rajtakapott, hogy nézem.
- Hogy van az én kisebbik kedvenc fiam?
- Most már jól, hogy hazaért a nőnemű kedvenc szülőm. – Anya menetrendszerűen nevetett a szokásos poénon, mégsem éreztem úgy, hogy csak erőlteti a jókedvet.
Több volt bennem anyából, mint apából, ami nem lett volna gáz, ha inkább lánynak születek. Az ő pisze orrát és zöldeskék szemét örököltem, meg persze a fekete haját. A csábítóan hosszú szempillákról nem is beszélve. Apáé volt viszont az arccsontom, és – apa rokonai szerint – a fülem meg a fenekem. Igyekeztem elfelejteni azt a családi ebédet, ahol ez terítékre került.
- Apád is itt lesz hamarosan, csak megtankolja a kocsit – nézett az órára. – Szeretnék még négy előtt elindulni. És még csomagolnom is kell – tette hozzá halkabban.
- Szerintem elég, ha viszel egy koktélruhát a vacsorához – vélte Art, ahogy csatlakozott hozzánk. – Az idő fennmaradó részében úgyis pucérok lesztek.
- Hogy ez a fiú mennyire ismer minket! – dörmögte apa, és hátba veregette a bátyámat. Artban volt annyi jóérzés, hogy elvörösödjön. – Persze tudom, hogy így akarod palástolni, mennyire hiányozni fogunk neked.
- Igen, annyira üres lesz a ház nélkületek – bólogatott a bátyám, aztán sunyin folytatta: - Éppen ezért talán át kellene hívnom néhány haveromat, hogy kitöltsék az űrt.
Ahogy az előre megjósolható volt, a szüleink rögtön felém kezdtek pillogni. Széles mosolyt villantottam rájuk.
- Jó ötlet. De ha csajok is jönnek, azért nem vállalok felelősséget.
- Mert akkora nőcsábász vagy – bökött oldalba Art némileg megkönnyebbülten.
- Hiszen ismersz!
Rendben, igazság szerint paráztam kicsit, de ezt nem állt szándékomban az őseink tudomására hozni. Igaz, hogy a múltban volt némi súrlódás köztem és Art egyes haverjai között, de semmi olyan, amit ne tudtam volna kezelni.
A másnap délelőtt elment a haditerv összeállítására. Ha végig a szobámban maradok, kisebb az esélye, hogy bármelyikkel összefutok, viszont amilyen bunkók, legalább egyszer rám nyitnának. Ha azonban akkor sétálok be a házba, amikor már javában tart az ivászat…
Majdnem a plafonig ugrottam, mikor Art a hátamra vágva besétált a konyhába.
- Jó reggelt.
- Mindjárt dél – mutattam rá.
- Készülnöm kellett az estére. A szépítő alvás megvolt. – Behajolt a hűtőbe. – Aztán elmegyek vásárolni. Neked kell valami?
- Nem, kösz. Hányra jönnek?
- Hét körül – vont vállat, és töltött magának egy pohár tejet. Már akkor sem ittunk a dobozból, amikor a lebukás veszélye nélkül megtehettük volna. – Neked mik a terveid?
- Van néhány projektem, amit be kell fejeznem – feleltem. – Szóval valószínűleg elmegyek a könyvtárba. – Art szeme elkerekedett.
- Azt nem teheted! Szombat van.
- Ennél inkább lúzer már úgysem lehetek, nyugi.
- Nem is miattad aggódom – állítottam. – Ha összekapod magad, elviszlek.
- Te parádézol még mindig egy alsóban!
- Azt hittem, csíped a félmeztelen pasikat! – kacsintott rám, mire elvörösödtem. Még mindig nem tudtam megszokni, hogy ilyen könnyen viccelődött a beállítottságommal.
Élénken élt bennem az a nap, amikor elmondtam neki. Még nem kezdtem el a gimit, amire úgy tekintettem, mint egy új élet nyitányára. Art éppen felüléseket csinált odakint a kertben, és arról csacsogott, milyen jó csajok lesznek majd a suliban… én meg egyszerűen csak nem bírtam tovább, és kiböktem:
- Meleg vagyok. – Art folytatta még az edzést néhány percig, aztán lihegve hátradőlt.
- Tisztában vagyok vele. – Pislogtam.
- Hogy mi van? – Rám nézett, és akkor láttam először azt a bizonyos gyengéd tekintetet.
- Tudtam, hogy meleg vagy.
- Akkor miért dumáltál nekem ennyit mindenféle csajról?
- Mert azt akartam, hogy megbízz bennem, és te magad mond el.
- Mit számít ez?
- Nagyon is számít – mondta szokatlanul komolyan. – Ha a szeretteidnek el tudod mondani, az már egy fontos lépés. – Felkelt a földről, majd áttelepedett mellém a lépcsőre. – Nem tudhatom, hogy érzed most magad. De büszke vagyok rád. És ha valakivel beszélni akarsz róla, én itt leszek.
Akárcsak egy megvalósult álom, nem igaz? A családom maga volt a megtestesült elfogadás, ha rólam volt szó, de nem akartam áltatni magam; pontosan tudtam, hogy a való világ nem ilyen.
A bátyámnak valójában nem kellett volna meglepődnie, mivel máskor is megesett már, hogy az egész hétvégét a könyvtárban töltöttem. Megnyugtatott a csend és a régi könyvek illata. Felhalmoztam néhány kötetet az asztalon, hogy eltűnjek mögötte, majd elővettem a telefonom. Tegnap este nem jutott eszembe utánanézni kicsit Andersnek a neten, pedig ez nem árt, ha mostantól a társaságában kell időznöm.
Volt Facebook profilja – tudta, hogy nem lehet láthatatlan, tehát nem volt teljesen hülye -, de csak ritkán posztolt. Főleg a meccseik felhívásait osztotta meg, és válaszolgatott a gratulációkra. Micsoda jólnevelt fickó.
Rendben, nézzük az ismerőseit. A teljes focicsapat – nyilvánvalóan. Csaknem az összes pompon lány – egyértelműen. Meglepett viszont, hogy bejelölt néhány kockát is, és… várjunk csak, az ott tényleg Clark? És… Suzy? A két legjobb barátom ismerőse Andersnek, és nekem még csak nem is szóltak róla?
Az ujjaim automatikusan ugrottak a messengerre, hogy írjak valamit a titkos csoportunkba, a köd viszont még idejében felszállt az agyamról. Mivel tudnám megmagyarázni hirtelen támadt érdeklődésemet Anders iránt? Nem szerettem titkolózni előttük, de azt sem szerettem volna, ha Anders célkeresztjébe kerülnek.
Mélyet sóhajtva elengedtem a témát, és rányomtam Anders képeire. Ha jóban lennénk, javasolnám neki, hogy ne engedjen mindenkit kedvére vándorolni a profilján, de nekem most éppen kapóra jött, hogy bízik az emberekben.
Tucatnyi kép volt feltöltve a csapatról, amint edzenek, nyújtanak, gólt lőnek, vagy ölelkeznek a meccsek után. A srácnak alig volt profilképe – évente egyszer-kétszer tett fel újat -, néhány pompon lány azonban kötelességének érezhette, hogy lőjön néhány fotót a srácról az edzőteremben…
Hirtelen lefőttem. Azt már megállapítottam, hogy Anders arca nem bűn ronda, a testéig viszont nem jutottam el. Izmok mindenütt! Hát ezért vannak a csajok úgy rákattanva a focistákra!
- Szia!
Úgy megijedtem, hogy elejtettem a telefont. Szerencsére képernyővel lefelé érkezett az asztalra, így a szemben álló Isaac Anders nem tudta meg, hogy éppen az ő félmeztelen, izzadt képeiben gyönyörködtem.
- Szia – préseltem ki magamból. – Ezek szerint ez nem egy második hétvége? – A srác szája felfelé rándult.
- Nem. Ez egy tanulós hétvége. Ahogy látom, neked is – biccentett a könyv halomra.
- Ja, ez? Csak valami könnyed olvasmányt kerestem. – Anders erre már tényleg felnevetett, aztán sietve körbenézett. Gratulálok, így kell megölni a pillanatot. – Itt ugyan nem találsz egy sportolót se – mondtam gúnyolódva. – De a biztonság kedvéért a terem másik végében keress asztalt. – Azzal felcsaptam az egyik könyvem, és úgy tettem, mintha jegyzetelnék.
Anders ácsorgott még vagy fél percig, majd megfordult, és elindult a terem túlfelére. Leerőltettem a torkomon akadt gombócot. Talán az lenne a legjobb, ha meggondolná magát ezzel az egész korrepetálással kapcsolatban. Máskülönben hogy fogom ezt túlélni?
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése