Megdermedtem a lépcső aljában. Fontolgattam, hogy nem nyitok ajtót, de a kocsit kint hagytam a feljárón, szóval bárki jött is, tudta, hogy vannak itthon.
A látogatót meglátva azonnal és automatikusan ugrott össze a gyomrom, pedig a saját felségterületemen voltam, és nem a suliban.
- Mit… - mielőtt folytathattam volna, fogta magát, belépett a házba, majd bezárta az ajtót maga mögött. Annyira elképedtem ettől a pofátlanságtól, hogy tátott szájjal meredtem rá.
- Egyedül vagy?
- Mégis mi a jó francot képzelsz?! Azonnal takarodj kifelé! Még véletlenül sem engedtelek be!
- Higgadj le, Jackson. Csak nem akartam, hogy bárki meglásson.
- Aha. Ha nem akartad, hogy meglássanak egy buzi házánál, minek jöttél ide egyáltalán?
- Én nem erre…
- Mit akarsz? Elolvad a jégkrémem.
Isaac Anders, Retner sleppjének egyik kevésbé vad tagja állt előttem a házamban, és betörése után most feszengeni látszott. Kicsit alacsonyabb volt, mint Retner, ami azt jelentette, hogy fel kellett rám néznie. Oké, nem volt jelentős a különbség, de az egómnak így is jól esett. Jóképű volt a maga szögletes módján, a haja hátul kicsit begöndörödött, ebből sejtettem, hogy zuhanyzás után a gimiből egyből ide sietett.
- Szóval… együtt járunk irodalomra.
- Hm – reagáltam le, mert gőzöm sem volt, így van-e. Ha az aktuális kiszemeltem a színen volt, senki másra nem figyeltem.
- És te… jó vagy benne.
- Igen. És még sok másban is. – Csupán kitűnő átlagomra céloztam, Anders viszont félreérthette, mert elvörösödött. Máris jobban bírtam a szitut. – És?
- És Connors azt mondta, meghúz év végén, ha nem szedem össze magam.
- Szívás, de nem értem, miért lenne ez az én problémám. – Aztán leesett. – Ne is álmodj róla, hogy megírom a leckédet cserébe a védelmedért!
- Élénk a fantáziád – sóhajtott törődötten. – Korrepetálást kérek. Persze nem ingyen.
- És természetben fizetnél? – Mert azt éppenséggel tudtam, hogy nincsenek eleresztve.
- Nem – sziszegte rákvörösen. Elvigyorodtam. – Van pénzem. Délután és minden második hétvégén dolgozom.
- Valószínűleg ezért nincs időd tanulni.
- Nem lehet mindenki gazdag – vágott vissza bosszúsan. Megsértettem.
- Nem. Valóban nem lehet. – Félrebiccentettem a fejem. – Az igaz, hogy én vagyok az osztály legjobbja, de ahhoz, hogy átmenj, elég lenne valaki olyan is, aki nem teljesen süket a témához. Miért akarsz épp engem?
- Te vagy a legjobb – mondta a padlót bámulva. – És nekem a legjobb kell.
Ez a magyarázat nem elégített ki kellőképpen, mégis azt mondtam:
- Rendben van. – Anders hirtelen a szemembe nézett.
- Tényleg?
- Tényleg.
- Csak így egyszerűen? Meg sem kérdezed, mennyit tudok fizetni?
- Nem kell a pénzed. Majd kitalálom, hogy hálálhatnád meg a rád áldozott időm és energiám. – Az ajtó felé biccentettem. – Ismered a járást. Hétfőn megírom, hol és mikor. Pá!
A jégkrémem szottyossá olvadt, a szendvicsem megpuhult, én viszont csak arra tudtam gondolni, mégis mi a fenét akar tőlem Isaac Anders. Ha azt állította, Connors meg fogja buktatni, biztos úgy is van – ennek egyébként is könnyen utána tudnék nézni -, az azonban, hogy miért engem választott… Lehuppantam a babzsák fotelembe, és hátraejtve a fejem a plafont kezdtem bámulni. Anders focista volt, Retner haverja, de nemigen vett részt a szívatásokban – annak az arcát, aki klotyóba nyomja a fejem, örökre megjegyzem, de ő nem volt köztük -, viszont meg sem akadályozta őket. Ennyire féltette volna a helyét a csapatban? Az is megfordult a fejemben, mi van, ha ez az egész egy csapda. Anders jámbornak tűnt, de ha valóban a pozíciója a tét, akkor nyilván a buzit fogja feláldozni, nem saját magát.
- Hát te meg mit csinálsz?
Eltöprengésem nagyobb méretet ölthetett, mint gondoltam, ha még a bátyám csörtetését sem hallottam meg. Ránéztem.
- Mondták már neked, hogy sokkal helyesebb vagy, ha fejjel lefelé néznek?
- Naná. 69, öcsi. – Grimaszoltam, miközben Arthur – mindenkinek, aki nem akart öt másodpercen belül elhalálozni, csak Art – leült az ágyamra, és megbámulta a tálcám. – Itt valami komoly történhetett, ha még a jégkrémet is meghagytad. – Aztán, mintha csak félvállról kérdezné, odavetette: - Milyen napod volt?
- Hetes – volt, egészen addig a pillanatig, amíg Anders fel nem bukkant.
- Biztos ez, öcsi? – Art előre dőlve a térdére támaszkodott. – Látom, hogy úgy néz ki a hajad, mintha megmostad volna. Koszos vízzel. – Egyszerűen utáltam azt a gyengéd tekintetet, amit rám vetett. Tudtam, hogy aggódik értem, de ezzel csak ront a helyzeten.
- Komolyan hetes. Pláne, hogy hétvége, meg minden.
- Ha már hétvége, tudtad, hogy apáék lelépnek?
- Hogy is felejthetném el a nagy randi-hétvégét?
- Inkább dugatont.
- Art! – fújoltam, mialatt a bátyám nevetve elhajolt a felé repülő párna elől. – Soha többé nm akarom ezt hallani!
- Jól van, felfogtam. Meg fogom kérdezni őket, áthívhatom-e néhány haveromat szombat este. – Bólogattam. – Nem gond, ugye?
- Nem – feleltem készségesen, amiről mindketten tudtuk, hogy hazugság.
- Hajlandó lennél ezt anyáéknak is elmondani?
Art szemébe nézve nyeltem egy nagyot. Sokkal rendesebb volt hozzám, mint a legtöbb tesó, és csak annyit kért tőlem, hogy néha-néha viseljem el a haverjait.
- Persze. De jössz nekem egyel!
- Naná, öcsi – borzolta össze a hajam – aminek már úgyis mindegy volt – majd távozott.
Sóhajtva újra hátravetettem a fejem. A gondolataim Justin, Anders és a bátyám körül forogtak. Ha kibírom, hogy nap mint nap szekíroznak a suliban, mégis mit árthat nekem néhány egyetemista a saját házamban?
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése