Csaknem minden asztalnál ültek, halkan beszélgettek, vagy az
étlapot böngészték. Wangji átfutotta a pult fölé kiírt ajánlatokat, végül a ház
specialitása, a lótuszgyökér leves mellett döntött.
Már épp megnyomta volna a pultra helyezett csengőt, mikor a
lengőajtón kilépett egy nő. Hosszú haja egyszerű, mégis tetszetős formába
rendezve, hogy ne zavarja a főzésben, bőre hamvas, arca csupa kedvesség és báj,
tekintetében melegség.
-
Üdvözlöm, uram – hajolt meg felé. – Mivel
szolgálhatok?
-
A ház specialitását kérném négy fő részére. – A
hölgy beütötte a rendelést, elvette a pénzt, a nyugtát pedig Wangji felé nyújtotta.
-
Kérem, foglaljon helyet. Amint kész az étel,
szólítani fogom a sorszám alapján.
Wangji meghajolt, majd körülnézett, hová tudna
visszahúzódni, hogy senkit se zavarjon. Tekintete átsiklott, majd visszatért
egy fiatal nőre, aki néhány rendelést vitt ki. Fekete haja feltűzve, arca
sápadtsága és formája emlékeztette a férfit valakire. Közben behúzódott az
egyik sarokba, jókor, ugyanis nyílt az ajtó, és valaki egy szélvész
sebességével tört utat a pultig.
-
Nyomban éhen halok! Sije, szánj meg egy tál
forró levessel! – A nő felkacagott, majd szeretettel végigsimított az előtte
drámázó arcán.
-
Wei Ying, ki kell várnod a sorodat, mint
mindenki másnak.
-
Akkor ugyan mi értelme, hogy a testvéred vagyok,
ha még protekció sem jár? – A fiatalember duzzogva rákönyökölt a pultra, de
nyomban felderült az arca, ahogy meglátta a fehér ruhás alakot. – Nem baj,
szívesen várok, ameddig kell!
-
Wei Ying! – A nő megpróbálta elkapni a
ruhaujját. – Ne keverj bajt!
-
Nem fogok! Ismerősök vagyunk! – Azzal levágódott
az asztalhoz. – Lan Zhan! Hát ismét összefutunk! – Semmi reakció. – Milyennek
találtad a kávét? Mondanod sem kellett, tudtam, csak a tied lehet a sima
fekete! De azért tettem rá neked valami édeset. – Átült egy közelebbi székre. –
Még sosem láttam erre a Lan családot. Valami üzleti ügyről van szó? – Csend. –
Nagy rajongója vagyok a Felhőzug-kollekciónak – folytatta zavartalanul. –
Karácsonyra egy zenedobozt veszek a sijémnek. De el ne áruld neki! Úgy
hallottam, minden darab egyedi, kézzel készített, és még a zenét is ti szerzitek
hozzá! – Csillogó szemmel dőlt közelebb Wangjihoz, aki hirtelen túl szűknek
kezdte érezni a bőrét. Felpattant.
-
Harmincas! – És hála a felsőbb erőknek, pont az
ő számát szólították, így volt indoka ott hagyni a vonzó fenyegetést, aki azért
így is utána kiáltott:
-
Lan Zhan! Viszlát! Haha!
-
Mi a baj? – Alig lépett be az irodába, a bátyja
azonnal látta rajta, hogy történt valami.
Wangji válasz helyett letette a dobozokat az asztalra, mire
Jingyi nyomban felfüggesztette a munkát.
Sizhui összehúzta a szemét, és próbálta meglátni Wangji
tökéletes, szoborszerű arcában a felindultság jeleit.
-
Ez abból a közeli étteremből van? – folytatta
Xichen. – Mi is a neve? Lótuszrév? – Öccse biccentett. – Ha jól emlékszem, a
Jieng család birtokában van, akárcsak a KávÉkkő. – Xichen óvatos pillantást
vetett Wangjira. – A gyerekek veled lehetnek egyidősek. Azt mondják, a lány,
Jiang Yanli nagyon kedves, szeretetre méltó teremtés. Szomorú, hogy a vőlegénye
nem így vélekedik erről. Aztán ott van még a két fiatalember, Jiang Cheng és Wei
Wuxian. Előbbi híres a heves vérmérsékletéről, utóbbi meg a kiemelkedő
tehetségéről. – Wangji továbbra sem mutatta jelét, hogy érdekelnék a pletykák,
érthetetlen volt tehát, Xichen miért beszélt továbbra is. – Azt hittem, talán
találkoztál velük. Nem árt, ha jobban megismerjük a helyieket. – Wangji erre
már csak bólintani volt képes.
Az este fennmaradó részében mind megették a leveseiket, és
egész sok munkával sikerült végezniük, mikor Xichen végül azt mondta, ideje
indulniuk. Wangji óvatosan, szakértő mozdulattal felfestette az aktuális
dobozra a kollekció nevét és a dal címét, majd ő is letette az ecsetet.
-
Mit gondolsz, hány darabot tudunk kiállítani a
hétvégi fesztiválon? – érdeklődött Sizhui. Körülöttük az éttermek már
felkapcsolták fényeiket, a Nap teljesen eltűnt.
-
Ilyen tempóban valószínűleg meglesz a két tucat
– vélte Jingyi. – Habár még az exkluzív megrendelésekkel is foglalkoznunk kell,
de jó néhány darab van még raktáron.
A kocsi felé haladva Xichen észrevette, hogy öccse töprengve
lehajtja a fejét, és még véletlenül sem néz egy bizonyos étterem felé.
Jingyi jóslata igaznak bizonyult; a Lan család a hétvégén
megrendezett fesztiválon két asztalnyi különlegességgel csábította a vevőket.
Xichen persze tudta jól, hogy az embereket nem csak az alkotásaik érdeklik.
Mindenki szeretett volna legalább egy-két pillantást vetni arra a családra,
akik életük nagy részét zárt kapuk mögött, a hegyekben élték. Amikor Xichen
volt gyerek, még elképzelhetetlennek tűnt, hogy az ő családjuk valaha
mobiltelefont használjon. Most, amikor Sizhui és Jingyi volt az ő korában, már
természetesnek tűnt, hogy a világhálón árulják a termékeiket. Xichen a maga
részéről izgalmasnak találta, hogy nem csak ők tanítják a fiatalokat, hanem
fordítva is.
Arról persze szó sem lehetett, hogy öccsét állítsa be a
pultba; helyette arra kérte, zenei aláfestéssel teremtse meg számunkra a kellő
hangulatot.
Lan Wangji egyike volt azoknak, akik a legutolsó pillanatig
megtagadták, hogy kilépjenek a civilizációba. Na, persze nem volt szó nyílt
ellenszegülésről, csupán Lan Xichen, és a nagybátyjuk, a család korábbi
vezetője, Lan Quiren egyetértett abban, hogy Wangji jó ott, ahol van. A család
létszámának csökkenésével egy időben viszont minden dolgos kézre szükség volt,
Wangji pedig úgy fogadta ezt is, mint minden mást; beletörődéssel.
Az asztal mögött ülve ujjai önkéntelenül egy új, még
formálódó dalt kezdtek játszani a ginen. A bátyja az utóbbi időben egyre több
szabadságot adott neki a dalszerzésben, de egyik sem volt olyan szívből jövő,
mint ez a mostani. Szeme lehunyva, ujjai lágyan mozogtak, miközben érezte, hogy
a dal fölemelkedik, és messzire száll.
A szokatlanul nagy csendre tért magához. A szemét kinyitva előbb Xichen büszke, elérzékenyült arcára siklott a tekintete, majd…
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése