A Nap még fel sem kelt, de Jin már fél órája ébren volt. Összehordott mindent a nappalija közepére, hogy lássa, miből dolgozhat. Igazság szerint már előző nap fel kellett volna díszítenie a lakást, de úgy elhúzódott az új klip felvétele, hogy erre esélye sem volt. Egy-egy pillanatra felötlött benne, jó ötlet volt-e a lakására csődítenie mindenkit ünnepelni, de aztán arra gondolt, vajon hol lesznek egy év múlva, és máris újult erővel aggatta felfelé a lampionokat. Épp egy különösen makacs darabbal birkózott, mikor nyílt mögötte a bejárati ajtó. Automatikusan arra fordult, mire a szék megbillent a talpa alatt.
Még le sem pergett az élete a szeme előtt, valaki már meg is támasztotta őt a lábánál fogva, és visszanyomta függőleges helyzetbe. Torkában dobogó szívvel nézett le Jeong-ra, akinek a szemében hasonló pánikot vélt felfedezni.
- Hoppá – poénkodott, hogy oldja a feszültséget.
- Mit csinálsz? Miért nem vártál meg?
- Nem beszéltük meg, hogy hamarabb jössz. – Jeong csak sóhajtott, és ellépett tőle. Jin csak akkor jött rá, milyen kellemesen melengette a lábát a másik tenyere. – Segíteni akarsz?
- Persze. Főzni nem tudok, de a díszítés talán nem haladja meg a képességeimet.
- Sosem gondoltam ilyet. És különben is – folytatta, ahogy lelépett a székről -, az a múltkori rántottád egész finom lett.
- Nem kell vigasztalnod.
- Ki vigasztalt? Nagyfiú vagy már. – De még milyen – sóhajtott magában.
Szándékosan szervezte a karácsonyi vacsorát a saját lakásába; úgy vélte, a csapat tagjai így mindent ráhagynak majd, és egyik sem veszi majd a fáradtságot – bátorságot? -, hogy becsörtessen, és segítsen neki. Különösen azt próbálta elkerülni, hogy kettesben kelljen maradnia Jeong-gal, aki maga volt számára az élő kísértés. Éveken keresztül sikerült lebeszélnie magát arról, hogy kezdeményezzen nála, de most, ahogy egyre közeledett a katonai szolgálat ideje, úgy érezte, nem maradt veszíteni valója. És még ha vissza is utasítják, legalább elbújhat nyalogatni a sebeit.
Azt el kellett ismernie, Jeong-gal sokkal gyorsabban végére értek a díszítésnek. Még alig múlt tíz óra, és ők már a konyhában ácsorogtak.
- Na, szeretnél a kuktám lenni?
- Minden vágyam, hogy a kezed alá dolgozzam.
- Azt meghiszem – vigyorgott Jin, és behajolt a hűtőbe az alapanyagokért. – Tessék, kezd el vágni a zöldségeket.
- Meg se mutatod, milyen formára vágjam? – vonogatta a szemöldökét Jeong. – Ennyire bízol bennem?
- Feltétel nélkül. Szóval kezdj csak neki.
A karácsonyfa ragyogó fényei megvilágították a kellemes hangulatú készülődést. Jeong szeletelt, amiket aztán szép sorban beleöntött a kihelyezett tálakba. Melengette a szívét az az otthonosság, amivel ő és Jin együtt dolgozott. Néha lopva rápillantott, és gyönyörködött az idősebb srác izmainak mozgásában, vagy az ajka ívében. Egyszer-kétszer majdnem odanyúlt, hogy kisöpörje Jin haját a szeméből, de nem akarta elrontani a pillanatot egy ilyen butasággal.
Négy óra körül már ínycsiklandozó illatok töltötték be a lakást. Jin hol a sütőajtót nyitogatta, hol a tűzhelyen kavargatott valamit.
- Forrósodik a helyzet – heherészett, Jeong pedig vele mosolygott.
- Nem is tudtam, hogy szereted a forró helyzeteket.
- Ha tudnád – motyogta Jin, de Jeong így is meghallotta. És akkor elment az áram.
Egy pillanatig döbbenten néztek egymásra – vagy valahová egymás felé, mivel a hirtelen beállt sötétben csak a másik körvonalait látták.
- A fenébe! – Jeong kihallotta a pánikot Jin hangjából, így gyorsan odasietett, és – nem bírva visszafogni magát – a hátára simította a tenyerét.
- Hé, minden rendben lesz…
- Nem lesz! Nincs áram!
- De a tűzhely…
- … villanytűzhely! – Belerúgott a sütő ajtajába, ahol a félig kész étel várakozott. Néhány mély levegővétellel később Jeong érezte, hogy a srác teste kezd ellazulni. – Oké, oké. Szerencsére a legtöbb ételt nyersen terveztem felszolgálni. A köretek kész vannak. Csak éppen a lényeg nincs meg.
- A hús?
- A hús. – Jeong törte a fejét.
- Szolgáljuk fel magunkat – bökte ki, hátha Jin vevő lesz a poénra. Ehelyett a srác arca kicsit elfelhősödött.
- Elhiszem, hogy égsz a vágytól, de azért lesznek rajtatok kívül mások is a helyiségben. – Jeong összezavarodva nézett rá, de Jin már el is fordult.
- Rendelhetünk is.
- Igen. – Aztán: - És hogy jutna be az elektromos ajtón? – Jin odasétált az ablakhoz, és kinézett az utcára. – Minden sötét, csillag sehol. - Jeong szerint egy csillag mindenképpen ragyogott, mégpedig pont a szeme előtt. Visszagondolt az áramkimaradás előtti pillanatra, amikor mintha Jin elszólta volna magát. Tudta vajon, hogy hangosan beszélt? És mi mást tarthatott még magában? És mégis kire gondolt, mikor azt hitte, fel akarja szolgálni magát valakinek? Fontos kérdések, és Jeong elhatározta, hogy mindre választ fog szerezni néhány órán belül.
Természetesen Nam-joon volt az első, aki hívta őket. A közelben lakott, így még ha nem is érintette a kimaradás, nyomban tudomást szerzett róla.
- Ne essetek pánikba – kérte a vezér, Jeong szerint totál feleslegesen. Ő nem volt ideges, Jin meg már túl volt rajta. – Segíthetünk valahogy? Hívtak már szerelőt?
- A képviselő szerint idézik az ügyet. Karácsony van, de a lakók nem maradhatnak áram nélkül.
- Valószínűleg egy égő csapta ki a biztosítékot – vélte Nam-joon. Jin és Jeong egymásra nézett a telefon fénye felett, majd a fára esett a pillantásuk.
- Egy kicsike égő hogy képes ilyen kárt okozni? – kérdezte Jin.
-
Nem házi
égőre gondoltam, hanem egy utcaira – nyugtatta őket. – Mindenesetre legalább nem fáztok.
- Akkor is fel tudnánk melegíteni egymást, ha nem lenne fűtés – dobta be Jeong provokatívan, és örömmel látta, hogy Jin füle vörösödni kezdett. Nam-joon nevetett.
-
Tőled nem
is vártam mást.
- Hé! Azért nem ugrok rá mindenkire.
- De azért ne siessünk odaérni túlzottan? – kérdezte Nam-joon, de erre Jeong már nem tudott helyeselni, Jin ugyanis közbevágott.
- A felső ajtóhoz van kulcsod, a hátsóhoz meg majd ledobom, ha ideértek.
- Rendben, akkor majd hívlak. – Mikor Jin megérezte magán Jeong pillantását, ránézett.
- Mi az?
- Miért van kulcsa a lakásodhoz?
- Neked is van. – Pontosan!
- Tehát mindenkinek adtál? – Jeong nagyon igyekezett, hogy ne hangozzon durcásnak.
- Még csak az kéne – sóhajtott Jin, és beletúrt a hajába. – Azt hittem, Nam-joonnak mind adtunk kulcsot a lakásainkhoz. Te nem?
- De – vallotta be Jeong kelletlenül.
- És ha már itt tartunk, én adtam neked, de te nem adtál nekem. – Jin felvont szemöldökkel nézett rá, mire Jeong legszívesebben felfalta volna. Hogyhogy nem látja, mennyire odavan érte?
- Vannak titkos gyűjteményeim, amik rossz fényt vetnének rám. – Jin elvigyorodott.
- Most ezt hogy hagyhatnám ki ezek után? Jeong, mint a rosszfiú? Életemben nem láttam még ilyet…
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése