Subscribe:

Labels

2023. január 29., vasárnap

A legnagyobb félelmed 3. fejezet

 


A harmadik, és egyben utolsó fejezet.


-        Tehát észrevetted a hasonlóságot – vigyorodott el a fickó.

-        Ki vagy te?

-        Én te vagyok. Mostantól.

-        Miről beszélsz? – Jin kezdett dühbe gurulni, amin az sem segített, hogy elmúlt a fájdalomcsillapító hatása. – Ez valami beteg vicc? Átműttetted magad, hogy rám hasonlíts? Mégis miért? Azt hiszed, ennyire csillogó az életem?

-        Nos, ezt sosem tudhattam meg, mivel elvetted tőlem a lehetőséget.

-        Semmi ilyet nem tettem.

-        A nevem Siu. Így sem ugrik be? – Jin a fejét rázta. – Akkor segítek még egy kicsit. – A fickó lassan körözni kezdett Jin körül, ő pedig követte a mozgását; még véletlenül sem akarta, hogy a háta mögé kerüljön. – Pontosan kilenc évvel ezelőtt történt. Ott voltunk összezárva abban a levegőtlen teremben, és izzadva vártuk, vajon mi leszünk-e Dél-Korea új szupercsapata. Ennyire közel voltam hozzá. – Majdnem összeérintette két ujját, így érzékeltetve szavait. – De végül téged választottak. Kigolyóztál.

-        Micsoda? Nem így történt! Tisztességes verseny volt…

-        Ó, szóval tényleg azt hiszed, hogy jobb vagy bárkinél? Hogy jobb vagy nálam?

-        Nem, nem hiszem ezt. – Jin igyekezett lehiggadni. – De nem gondolod, hogy kilenc év alatt kiderült volna, ha nem vagyok méltó a tagságra? – Remélte, hogy ésszerű érvekkel kibillentheti a másikat az egyensúlyából, de Siu csak bólintott.

-        Kaptál kilenc évet, hogy bizonyíts. Elismerem, nem voltál rémesen rossz, de van még hova fejlődni.

-        És akkor mit akarsz? Átvenni a helyem? – Siu vigyora elárulta, hogy Jin telibe talált. – Igazán? És pont most, amikor bevonulok? Két év azonnal kiesne a pályafutásodból!

-        Ne aggódj, arról is gondoskodtam.

Jin felpaprikázódott. Nem elég, hogy hetek óta be van kötve a karja, szinte semmit sem képes elvégezni egyedül, most meg még a csapatban betöltött helyét is kétségbe vonják? El akarnak tőle venni mindent, amiért keményen megdolgozott? Azt már nem. Ez alkalommal nem fogja könnyen adni magát.

Tudta, hogy Siu nincs egyedül; érzékelt maga mögött valaki mást is, aki a srác szavainak elhalása után mozgásba lendült. Ezzel együtt Jin is megmozdult. Balra lépett, elkapta a támadó karját, és a lendületét kihasználva előre lökte. A karjába minden pillanatban lüktető fájdalom nyilallt, de nem törődött vele. Csak az számított, hogy ki kell innen jutnia.

Mégis a földre került. Ismét. Törött karja a teste alá szorult, a másikat a háta mögé csavarták, és ráléptek a hátára, hogy a levegőt is kiszorítsák belőle. Vesztett. Ismét. Jin szemét dühös könnyek marták, ahogy megpróbálta lelökni magáról a csizmás lábat. Hirtelen Siu térdelt le mellé, és megsimogatta az arcát.

-        Hidd el, tökéletes Jin leszek.

-        Azt kurvára kétlem, haver!

Jin száján kiszaladt egy nyögés, ahogy a láb eltűnt róla, ő pedig nyomban a hátára gördült. Siu ott állt mellette, kezében azzal a pengével, amivel legutóbb megsebezte. A másik fickó meglóbálta a baseballütőjét, de látszott rajta, nem tetszenek neki a hirtelen megváltozott erőviszonyok.

Jin alulról látta a barátait, ahogy lassan előbukkantak a parkoló homályából. Mintha csak egy videoklip lett volna; elől Jeong vérben forgó szemmel, aztán Jimin, Tae, Ho-seok, végül Yoon-gi és Nam-joon.

-        Siu. – Természetesen Nam-joon szólalt meg először, tiszteletteljesen köszöntve a másikat.

-        Ne tegyél úgy, mintha emlékeznél rám!

-        Persze, hogy emlékszem rád – bizonygatta a vezér. – Miután összeállt a banda, nagyon sokszor eszembe jutottál. Azon töprengtem, mi lett volna, ha téged választanak Jin helyére. Vajon hol tartanánk veled. – Siu arca majdnem felragyogott, de Nam-joon könyörtelenül folytatta: - Aztán arra jutottam, valószínűleg az első év után feloszlattak volna minket. Te talán nem tudod, de mi láttuk, mi veled a fő probléma. – Siu összepréselte az ajkát, keze ökölbe szorult a pengén. – Túl szeszélyes, túl lobbanékony vagy. Nem tudsz csapatban dolgozni. Mindig neked kell elől állnod, mindig neked kell a legtöbb fényt, a legtöbb szerepet kapnod. Nos, nálunk ez nem így működik.

-        Azt akarod mondani, hogy nálatok nem egyvalaki áll folyton a reflektorfényben? – gúnyolódott Siu, és célzatosan Jeong-ra nézett.

-        Pontosan ezt akarom mondani. Van, amiben Jeong a jó, és van, amiben Yoon-gi. Van, amit én viszek, van, amit Jimin. Mindenki megkapja a maga idejét, és nem törekszünk arra, hogy erőszakkal vegyük el a másiktól. Te ezt tetted a válogatón, és korábban is, a saját bandáddal. – Siu összerezzent; nem számított arra, hogy erről is tudni fognak.

-        Kicsit utánanéztünk a múltadnak – fonta karba a kezét Jimin. – Érdekes módon több korábbi társad is azt mondta, miattad oszlott fel a banda, mert nem tudtál csapatban dolgozni.

-        Ilyen erővel simán lehetnél szólóénekes is – vetette fel Yoon-gi.

-        Ahhoz nem volt elég jó – szúrta oda Ho-seok. – Társakra lenne szüksége ahhoz, hogy kiemelkedőt alkosson, de eljön a pillanat, amikor előtör az igazi énje.

-        Befejeztétek? – sziszegte Siu.

-        Egyáltalán nem – felelte Jeong, és előhúzott a háta mögül egy Siu-éhoz hasonló pengét. Jin abban a pillanatban feltornázta magát, és kettejük közé helyezkedett.

-        Ne… erre semmi szükség!

-        Bántott téged – mondta Jeong szokatlanul megfontolt és nyugodt hangon. – Ezáltal bántott minket is.

-        Igen, de már vége. Eljöttetek értem. Megmentettetek.

-        Csak egy hajszálon múlt – mondta Jeong a szemébe nézve. – Jól ismerünk. Tudtuk, hogy vissza fogsz jönni, hogy válaszokat találj. – Jeong nyelt egyet, és Jin mindennél jobban szerette volna megnyugtatni. A karjába vonni, és megígérni, hogy soha többé semmi rossz nem fog történni velük. Minden hazugságot kiejteni a száján, ha ezzel eléri, hogy Jeong letegye a pengét.

Jin már majdnem felállt, mikor Siu elkapta a pólóját, hátrarántotta magához, és a nyakába nyomta a pengéjét.

-        Köszönöm a figyelemelterelést, Jeong – susogta Siu.

-        Nem az volt a terved, hogy Jin helyébe lépsz? – kérdezte Tae.

-        És?

-        Ha megölöd, megbukik a terved.

-        Ez igaz. De már mindent tudtok. Szóval, hogy kerülhetnék ki győztesen ebből a szituációból? – Siu csak költőinek szánta a kérdést; Jin tudta jól, hogy már régen kész van a válasszal.

-        Odaadom a helyem. Önként. – A csapattársai egy emberként ordítottak fel. – Ne… kérlek! – Jin küzdött a sírás és a nyelés ellen. – Kaptam veletek kilenc fantasztikus évet… most visszalépek. – A többiek tiltakozása közepette Jeong mindent értő szemmel nézte Jint, ő pedig ebből a pillantásból merített erőt.

Siu szorítása gyengült a nyakán, Jin pedig nyomban cselekedett. Kilépett a srác karjából, majd megpördülve hatalmasat ütött lopott arcára a gipszével. Reccsenés hallatszott, de hirtelen nem lehetett eldönteni, Siu arca, vagy Jin karja tört el újból. A baseball-ütős fickónak már nyoma sem volt, ott voltak helyette a barátai. Ho-seok és Yoon-gi megragadta Siu két karját, míg Tae jól belerúgott a gyomrába.

-        Hagyjátok… - kérte Jin, de egyikük sem hallgatott rá. Feje váratlanul Jeong combjára került, aki a haját simogatta.

-        A mentő már úton van – közölte Jimin.

-        Nem…

-        De – vágott közbe Nam-joon, és letérdelt Jin mellé. – Múltkor még szemet hunytam felette, és hagytam, hogy azt tedd, amit akarsz. Ezúttal jobban fogok figyelni rád!

-        Sajnálom – motyogta Jin.

-        Neked semmit sem kell sajnálnod – mondta Jimin, szintén letérdelve. – Szerintem mondhatjuk, hogy szembenéztél a legnagyobb félelmeddel, és legyőzted. – Jin pislogott. – Mind rettegünk attól, hogy egyszer jön valaki, és közli, nem vagyunk elég jók. Te is meginogtál, de a lelked mélyén pontosan tudod, hogy ott vagy, ahová tartozol. Felvetted a harcot, és összezúztad a hazug álarcot. – Elmosolyodott. – Büszke vagyok rád. Bárcsak én is ilyen erős lennék!

Jin egyáltalán nem érezte erősnek magát, sőt. A kórházban úgy bántak vele, mint egy hímes tojással, aztán meg kellett hallgatnia a panaszkodást előbb a főnökségtől, majd a családjától. Szerencsére végül lezárták annyival, hogy nem lett maradandó sérülése – mondjuk az orvosok majd’ szívrohamot kaptak, mikor meglátták a karját.

-        Ha minden vágyad egy külön bejáratú ápoló volt, akkor teljesült a kívánságod – ugratta Jeong, miközben ágyba segítette.

-        Kösz. A fürdést nagyon várom.

-        Meghiszem azt, te perverz öregember! – Szeretetteljesen betakargatta, majd kisimította Jin haját a homlokából.

-        Nem fáraszt?

-        Micsoda?

-        Hogy egy öregemberről kell gondoskodnod. – Jeong ciccegett.

-        De, nagyon. Szóval jobban tennéd, ha összeszednéd magad, és a matracba döngölnél.

-        És az ajtót továbbra sem zárjátok! – háborgott a becsörtető Tae.

-        Miért, talán nem te akartad a múltkor leápolni nyitott ajtónál?

-        Ezerszer megbántam már, elhiheted.

-        Szeretlek titeket – szólalt meg Jin, mire mindketten megdermedtek. – Én… nem tudom, mihez kezdtem volna nélkületek.

-        Nos, az biztos, hogy nyugalmasabb lenne az életed – mondta Tae, aztán kacsintott. – Még szerencse, hogy te az izgalmakat kedveled.

-        Úgy van – sóhajtott Jin. – Micsoda szerencse!

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése