Jeong besomfordált a próbára, és leült az egyik székre. Miközben levette a kabátját, próbálta összerakni, hol is tartanak a többiek, és hogy neki magának mennyi lemaradása van. Mivel ő volt az egyik legjobb táncos, nem tartott attól, hogy vészesen sokat kellene pótolnia. Az egyik pörgésnél Ho-seok tekintete rávillant, mire azon nyomban megtorpant.
- Nézzenek oda, ki tisztelt meg minket a jelenlétével.
- Fogd fel úgy, hogy adtam nektek egy kis előnyt. – Jeong szétvetette a lábát, és hátradőlt. – Mivel még így is fényévekkel előttetek járok. – Ho-seok hitetlenkedve összenézett a többiekkel.
- Ennyire szétittad az agyad? – vonta fel a szemöldökét Yoon-gi.
- Valószínűleg átszállt belé Jin magabiztossága, így neki már a duplája van – vigyorodott el Jimin, ahogy beletúrt nedves hajába.
- Mutass valamit, ne csak a szád járjon! – kiáltott rá Tae, Jeong pedig ruganyosan felpattant, és a tükör előtt hibátlanul előadta azt a részt, amit a srácok éppen gyakoroltak, mikor megérkezett.
- A felkészültségedre legalább egy szavunk sem lehet – vélte Nam-joon. Jeong ránézett, és már nyitotta a száját, hogy megkövesse a vezért, de az csak biccentett egyet. – Első a koreográfia. A többivel majd foglalkozunk később.
- Én csak azt nem értem – szólalt meg Yoon-gi lihegve, jó két órával később. A padlón feküdt kiterülve, a többiek körülötte a földön, vagy egy-egy széken próbáltak levegőhöz jutni.
- Hogy? – segítette ki Jimin, mikor úgy tűnt, a másik nem képes folytatni.
- Hogy miért zártál ki minket. – Jeong-nak nem kellett felnéznie, így is tudta, hogy hozzá beszél.
- Vannak olyan helyzetek, amiken csak a magány segíthet – kezdte halkan. – Elment, és nem bírtam volna elviselni, hogy ugyanazt a fájdalmat lássam az arcotokon, mint amit én is érzek.
- A fájdalom az élet velejárója – vélte Nam-joon. – De nem tehetjük meg, hogy feláldozzuk magunkat az oltárán.
- Mindig olyan szépeket mondasz. – Ho-seok a szívére tette a kezét. – Mélyen megérintettél.
- Azért remélem mégsem annyira mélyen! – horkantott Jimin, mire többen elnevették magukat.
- Nehogy azt hidd, hogy megsajnállak, és megúszod a live-ot – folytatta Nam-joon, Jeong pedig elvörösödött szégyenében. A hangulat ismét komoly lett. – Hogy gondoltad? – A vezér hangja inkább aggódó volt, nem pedig mérges. – Élő adásban ittál, Jeong! Ez megbocsáthatatlan!
- A visszajelzések azt mutatják, a többség aggódik, ahelyett hogy felháborodott volna – avatta be őt Jimin. Mikor Jeong tekintete találkozott az övével, a srác rámosolygott. – És mi sem érzünk másként. Nagyon aggódunk érted.
- De nem kell.
- Depressziós vagy – mondta Tae ismét. – Segítséget kell kérned.
- Szerinted miért vagyok itt? – csattant fel Jeong, és beletúrt a hajába. Ugyanazért hagyta megnőni, amiért Jin; hamarosan úgyis le kell majd vágatnia. – Mindent értek abból, amit mondtatok, pontosan ezért jöttem hozzátok. Mert ti tudjátok, min megyek keresztül. Én… - Jeong esdekelve Jiminre, majd Nam-joonra nézett. – Miért fáj ennyire? – Amint meglátta az első könnycseppet, Jimin már oda is ugrott, és magához ölelte a srácot. – Néha úgy érzem, nem kapok levegőt. Még az sem érdekel, amit pedig imádok. Miért… miért érzek így?
- Mert szereted – vigasztalta Nam-joon, miközben Jeong válla rázkódni kezdett Jimin karjaiban. Közben Tae is odamászott, és megérintette Jeong vállát. – Azt egyikünk sem sejtette, hogy ennyire mélyek az érzéseid.
- Szerintem ő maga sem – mondta Ho-seok.
- Nekem is hiányzik hyung – sóhajtott fel Yoon-gi, mire mind ránéztek. – Főleg az, hogy főzzön nekem.
- Szívemből szóltál. – Tae kinyújtotta a kezét, és összepacsiztak.
- Gondoskodott rólunk, nem igaz? – kérdezte szeretettel Jimin, és letörölte Jeong könnyeit.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése