Védd meg! 01 (?)

Megláttam ezt a gyönyörűséget, és muszáj voltam alkotni valamit hozzá. Csak hát nem gondoltam, hogy ilyen hosszú lesz. És hogy folytatnom is kell majd, mert itt mégsem vághatom el.

Szóval Védd meg! első fejezet, fogadjátok fenntartással.

Derek Hale alapvetően szerette a munkáját. Jobban mondva, nem utálta a nap minden egyes percében. Szörnyű volt belegondolni, hogy neki azért utalnak át egy rakás pénzt minden hónapban, mert vannak olyan őrült emberek, akik képesek lennének betörni a Fehér Házba, és homlokon lőni az elnököt.

Derek napi feladatai a következők voltak: reggel hatkor végigsétált a folyosókon, benézett minden ajtón; ellenőrizte a zárak épségét; ha az ügyeletes furcsaságot jelentett, benézett a kameraszobába, ahol megmutatták neki az előző esti felvételeket. A lazsálókra ráparancsolt. Az emberek általában úgy megijedtek tőle, hogy a kávét az ingükre löttyentették. A férfit ez elégedettséggel töltötte el. Keveset beszélt, éppen ezért annak, amit mondott, mindig hatalmas jelentősége volt. A biztonságiak főnökeként egyedül ő hordhatott működő fegyvert a műszakja alatt. A többieké elzárva hevert a Fehér Ház pincéjében, ahonnan vészhelyzet esetén kellett felhozniuk. Eddig ilyen alkalom nem fordult elő. Addig a napig.

Derek korán reggel belépett a személyzetnek fenntartott, többszörösen védett hátsó ajtón. Megmutatta arcát a kamerának, ujjlenyomatot adott, tűrte, hogy megmotozzák, aztán mélyet sóhajtva folytatta útját az öltözőbe. A szembejövő beosztottjai köszöntek neki, amit ő csak egy-egy biccentéssel viszonzott. Elvégre nem azért volt ott, hogy barátkozzon. Vagy inni járjon. Vagy dugjon.

Kicsit erőteljesebben taszította be az öltöző ajtaját, mikor azokra a titkárnőkre gondolt, akik az öt éve alatt felajánlották magukat neki. Bizalmas információkat is hajlandóak lettek volna kiadni cserébe egyetlen éjszakáért. Derek undorodott tőlük.

Már a fekete kabátját cipzározta össze, mikor nyílt az ajtó. Futólag odapillantott, majd az órájára nézett.

-          Igen, tudom – tartotta fel a kezeit Scott McCall. – Fél percet késtem. Kérem, ne harapja le a fejem. A héten harmadszor.

-          Pedig megnézném, ahogy megteszi – vigyorgott az érkező Isaac. Göndör fürtjei vizesen csillogtak. – ’Reggelt, főnök!

-          Neked is – mormolta Derek. – Edzettél?

-          Aha. Mint a legutóbb volt szíves rámutatni, kezdtem elpuhulni.

-          Szívesen.

-          Nem köszöntem meg.

-          Attól még szívesen. – Derek felcsatolta a karóráját. – Öt perc múlva mindenki legyen a helyén.

-          Igenis! – szalutált Isaac továbbra is vidáman. Derek már többször próbálta letörni a lelkesedését, hasztalanul. Végül elfogadta, hogy a srác roppant boldog, amiért a csapatában dolgozhat.

Mialatt a folyosón döngtek a léptei, arra gondolt – már nem először -, hogy vajon nem hibázott-e, amikor fiatal suhancokat válogatott be a legbelső körbe. Alig fél évvel azelőtt maga az elnök adott utasítást neki, hogy hozzon létre egy csapatot, akik veszély esetén azonnal bevethetők, és akikben feltétel nélkül megbízik. A férfi egy teljes hétig töprengett, aktákat nézegetett, eljárt a gyakorlatozásokra, hogy a saját szemével lássa, mire képesek a srácok. Aztán döntött. Így lett belőle tyúkanyó egy rakás kölyök mellett. Scott, Isaac, Boyd és Erica mindent megtett ugyan, hogy kivívja a tiszteletét, ami, ha Derek őszinte akart lenni magához, már sikerült is.

Arra kapta fel a fejét, hogy már az elnök dolgozójához vezető folyosón áll. Szétnézett minden irányba, aztán ment volna vissza, egy emelettel lejjebb, mikor kicsapódott az egyik ajtó. Derek a fal takarásából pillantott vissza, majd összevonta a szemöldökét.

-          Igen, pontosan ezt mondom! – morogta a srác a telefonba. – Aha, már jövök. Nem tudom, erről még nem beszéltünk. Jó, persze. Csak hagyjál már! – Ebben a pillanatban vette észre Dereket, mire azonnal elvörösödött. – Öö, mennem kell. Szia.

Derek kihasználva a fiú – mert nem lehetett több húsznál – zavarát, gyorsan végigmérte. Körülbelül egymagasak voltak, bár a srác kevésbé volt izmos. Haja rövidre vágva, arca még kisfiús, bár már kezdett kiütközni rajta a borosta. Szeme alatt karikák. Elegáns öltönyt viselt, kezében laptoptáska. Szája szép rózsaszín. Nem tudta, ezt miért tette hozzá.

-          Üdv – szólt végül a srác. – Segíthetek?

-          Inkább én neked. Mi dolgod erre?

-          Én vagyok a…

-          Hát itt vagy! – Mindketten balra néztek – mármint a srác balra, Derek meg jobbra -, ahonnan maga az elnök közeledett. Derek azonnal kihúzta magát. – Áh, Hale, igen, helyes, végezze csak a dolgát. Te meg azonnal gyere velem. Már azt hittem, valami bajod esett!

És az Egyesült Államok legbefolyásosabb embere védőn átkarolta a srácot, és magával húzta az irodájába. Derek abszolút nem értett semmit.

És nem is szerette volna megérteni, de hát az élet nem kívánságműsor.

A délelőtt nyugalmasan telt. Járőröztek a folyosón, ellenőriztek minden személyt, aki be -, illetve kilépett az épületből. Ebédelni mentek a kantinba. Persze nem egyszerre, mert valakinek mindig lennie kellett a folyosón. Derek maga elé tette az otthon készített csirkés szendvicsét, és össze sem rezzent, mikor Isaac levágódott mellé. Erica, a csapat egyetlen női tagja Derekkel szembe telepedett. Hosszú haját kontyba fogta a feje tetején, arca beesett volt és sápadt, mégis el tudott volna intézni egy terroristát puszta kézzel.

-          Hallottátok? – nyitotta meg a beszélgetést Isaac, ahogy egyszerre ledöntött egy doboz energiaitalt.

-          Na, mesélj – gúnyolódott Erica.

-          Ezer örömmel! Ma ugye a bejáratnál voltam, és a sok lúzer között, aki be akart jutni, volt egy srác… - Derek kicsit nagyobbat harapott a kenyérből, mint tervezte. – Szóval öltöny, táska, minden. Bár kicsit magabiztosabb volt, mint a többiek, és ezt kiszúrhattam volna, de mindegy. Szóval kérdem, hogy mit akar. És persze a szokásos szöveg: dumcsizni kicsit az elnökkel. Na, mondom, abból nem eszel, hacsak nincs nálad egy névre szóló, az elnök pecsétjével és aláírásával ellátott meghívó.

-          És? – érdeklődött Erica unottan.

-          És volt neki! – mondta Isaac, és hatalmasra tágultak a szemei. – Halálos nyugalommal előhalászta a zsebéből, és miközben átadta, vigyorogva azt mondta: Ilyenre gondol? Azt hittem, menten pofán vágom!

-          Kit? – érdeklődött Boyd, aki feléjük közeledett egy papírzacskóval a kezében.

-          Azt a kék öltönyös parasztot, aki…

-          Csatlakozom – mondta a fekete srác. – Fennakadt az átvilágításon, mert volt valami kütyü a táskájában.

-          Mi volt az? – tudakolta Isaac.

-          Nem fogjuk megtudni. Az istennek nem akarta megmutatni, aztán arrébb vonult telefonálni. Pár perc múlva letelefonált az elnök titkára, hogy azonnal engedjem fel a kölyköt. – Ezen mindannyian meglepődtek. Igen, még Derek is.

-          Én erről miért nem tudok?

-          Nem volt a helyén – nézett rá Isaac.

-          Nálam volt a walkie talkie.

-          És mégis mit tudott volna tenni? – vont vállat Boyd. – Elnöki utasítás volt, hogy hagyjuk békén azt a gyereket.

Derek mormolt valamit az orra alatt arról, hogy letelt a szünete, aztán vissza is tért a posztjára.

Az a srác viszont nem hagyta nyugodni. Mitől lehet olyan fontos, hogy az elnök felülírja miatta a legszigorúbb szabályait? Mi van, ha egy pisztoly lapult a táskában? Erre a gondolatra olyan ideges lett, hogy azonnal elindult felfelé, de alig tett meg pár métert, mikor robbanás rázta meg a falakat. Annyira hihetetlen volt az egész, hogy egy pillanatra ledermedt. Nincs olyan élő ember, aki képes volna átjutni az ő védelmi rendszerén.

Aztán olyan gyorsan kezdett el futni, ahogy csak bírt, ennek köszönhetően ő ért először az elnöki folyosóra. Mivel úgy gondolta, vészhelyzet van, nem törődött az olyan formaságokkal, mint a kopogás, egyszerűen benyitott a kerek irodába.

-          Uram…!

-          Csend! – rivallt rá a férfi. Felgyűrt ingujjban ült az asztala mögött, és a klaviatúrát nyomkodta. – Azonnal kész, fiam, ne aggódj.

-          Nem aggódom – felelte rá a srác, aki az ablaknál állt, és kifelé kémlelt. – Van még egy kis időnk, mire rájönnek, merre van az iroda.

-          Uram – próbálkozott újra Derek. – Megtámadtak minket.

-          Ezt én is pontosan tudom. – Még megnyomott egy utolsó billentyűt, aztán kihúzta a pendrive-ot a gépből. – Tessék. – A srác óvatosan átvette. – Ez minden, amit adni tudok.

-          Ez több, mint elég.

-          Jól van. – A férfi mélyet sóhajtott, aztán végre hajlandó volt Derekkel is foglalkozni. – Hale, feladatom van a maga számára. – Ekkor újabb robbanás hallatszott.

-          Uram, azonnal meg kell kezdenünk az evakuálást. Kérem, jöjjön velem!

-          Figyeljen ide – lépett elé az elnök. – Magára bízok valamit, aminél jelenleg nincs fontosabb az életemben, érti? – A srácra bökött. – Ő volna az. Ő a maga feladata. Védje meg. Védje meg akár az élete árán is, és juttassa el oda, ahová menni akar. Megértette ezt, Hale?

Derek olyan férfi volt, aki, ha parancsot kapott, nem kérdezősködött, hanem maradéktalanul teljesítette azt. Most először fordult elő, hogy szívesen visszakérdezett volna, de az öt év alatt egyszer sem kérdőjelezte meg az elnök döntéseit. És nem most fogja elkezdeni.

-          Értettem, uram.

-          Helyes. Akkor kifelé. – Megölelte a srácot, akinek a szemében könny csillogott.

-          Velünk jöhetne…

-          Tudod, hogy nem lehet. – Szomorkásan elmosolyodott. – Sok szerencsét!

És Derek Hale, az elnök személyi testőrségének vezetője otthagyta főnökét a támadás alatt álló Fehér Házban, hogy kimenekítsen onnan egy húsz éves, ismeretlen kölyköt.