Védd meg! 04

Negyedik, egyben utolsó rész. Talán kicsit siettem, nézzétek el. Nem is akartam ilyen hosszúra nyújtani. :):)

Egy darabig megint csak a motor zúgása hallatszott, aztán Isaac nem bírta tovább, előrehajolt a két ülés között, és szinte rátámasztotta az állát Stiles vállára. Derek észrevétlenül megmarkolta az ülését.

-          Te nyitva hagytad a kaput? – tudakolta suttogva. – Frankón nem tudom, mi az, de nem hangzik túl bíztatóan.

-          Úgy volt, hogy bezárul mögöttem, de mégsem.

-          És ha valaki… - kezdte Erica bizonytalanul.

-          A másik oldalról őrzik az átjárót. – Abban a pillanatban rezegni kezdett a srác mobilja.

Fél kézzel a zsebébe nyúlt, így majdnem nekimentek egy fának, de Derek hamar megragadta a kormányt.

-          Most nem alkalmas – szólt a készülékbe Stiles.

Derek egy izgatott női hangot hallott, és belé nyilallt a gondolat, hogy talán a srác barátnője az. Hiszen biztos volt neki a szörnyűségek ellenére, amik vele történtek.

-          Fél órán belül ott leszünk. Csak tartsátok biztonságban. Persze, hogy velem vannak. Üzenem Argentnek, ha megint eltalál, nem ússza meg. Szia.

-          Szóval ott élünk, ahol te? – kérdezte Scott.

-          Aha.

-          Gondolom, jól ismerjük egymást.

-          Legjobb cimborák vagyunk – mosolygott Stiles a visszapillantóba. – Többet nem mondhatok. Úgy gondoljuk, minden emléketek visszatér, ha átlépitek a kaput.

A srác a következő húsz percben rendesen rálépett a gázra, aztán meg olyan hirtelen fékezett le, hogy Derek előrebukott. Nem messze tőlük egy rég elhagyatott város romjai látszottak, meg néhány csenevész fa, melyek egykor erdőt alkothattak.

-          Na – sóhajtott mélyet Stiles. – Most ki fogunk szállni. Aztán mindenki fusson, ahogy a lába bírja. Értitek? – Mély csend. – Ne nézzetek hátra, csak rohanjatok a harmadik házig bal felől. Remélem, lesz időm elmondani a többit.

Derek már kezdett kételkedni a srác józan eszében. Arra gondolt, hogy Stiles talán megőrült, és eltúlozza a dolgokat. Kinyitotta a száját, hogy megossza kételyeit a többiekkel, de azok mind futni kezdtek Stiles nyomában, mintha feltétel nélkül megbíznának benne. Derek megcsóválta a fejét, tett egy-két lépést előre, aztán megtorpant, mikor elsüvített a füle mellett egy golyó. Az adrenalin azonnal elborította a szervezetét, és ő is kapkodni kezdte a lábait. Golyózápor kísérte őket a városig.

-          Stilinski!

A srác nem méltatta figyelemre a gúnyos kacajt.

-          Stilinski, még sose láttalak ilyen gyorsan futni!

-          Gyerünk! – lihegte a fiú. – Elő a fegyverekkel!

-          Tényleg vissza akarsz támadni? – nevetett a hang.

 -     Ha nem engedsz vissza, lelövetlek.

Végre elérték a harmadik házat, de nyomban le kellett bukniuk, mert ismét rájuk lőttek, ezúttal jóval közelebbről. Derek automatikusan visszalőtt, ahogy a bejárat felé araszoltak. A farkas már az ajtóban toporgott.

-          Befelé!

-          Úgyis elkaplak, Stilinski!

Az ajtó bevágódott, Stiles pedig felrohant a lépcsőn.

-          Gyertek már!

Derek sosem látott még a kapuhoz hasonlót. Egy hatalmas lyuknak tűnt a szoba közepén, zöld széle meg-megremegett. Odaát szintén egy szobát láttak.

-          Hé! – térdelt elé Stiles. – Valaki?

Amint megjelent a lány, Scott felnyögött. Egymásra néztek, és a srác már tudta, hogy ő valóban abba a világba tartozik, ahhoz a lányhoz.

-          Tiszta a levegő – mondta a lány. – Jöhettek.

-          Úgy örülök…

-          Igen, tudom – intett Stiles, és levágódott az asztalhoz. A farkas köddé vált, amint mind átértek. – Be kell zárnunk a kaput, mielőtt Kate megjön. Egyáltalán hogy jutott át? – A lány arca elkomorult. – Jó, mindegy. Remélem, Deaton terve beválik.

Közben Derek úgy érezte, azonnal szétszakad a feje. Az emlékek, melyeket hiányolt, visszatértek, és elárasztották az elméjét. A szülei halála… Kate… a vadászok… az átváltozások… a magány… Stiles…

Stiles léte töltötte be az űrt, ami a szívében tátongott, olyan érzésekkel ajándékozva meg őt, amit meg sem érdemelt.

Mikor kinyitotta a szemét, egy ágyban feküdt. Pontosabban mondva, Stiles ágyában.

-          Jó reggelt, morgó.

-          Utálom, amikor így hívsz. – A srác felnevetett.

-          Örülök, hogy emlékszel rá.

-          Én is. – Stiles leült mellé, szemében aggodalommal.

-          Hogy vagy? A fejed?

-          Már nem annyira rossz. A többiek?

-          Kajálnak.

-          Van, ami nem változik – motyogta Derek. Aztán felült. – A kapu?

-          Bezártuk. Deaton összehozott egy jó kis varázslatot. Kate és Jackson nem tért vissza. – Stiles megdörgölte az arcát. Derek megállapította, hogy az enyhe borosta csak még helyesebbé tette. – Amikor megláttalak a folyosón, és te azt sem tudtad, ki vagyok… És még csak hozzád sem érhettem annyi év után. – Köhécselt. – Nem tudhattam, változtak-e az érzéseid, vagy…

-          Igen – szólt közbe Derek. – Változtak. – Az ő szívét is majdnem összezúzta Stiles fájdalma. – Még annál is jobban szeretlek, mint azelőtt. – Szorosan magához ölelte, és a nyakába szuszogott. – Köszönöm. Köszönöm, hogy megvédtél.