Önmagam

Ahogy a képecske, úgy maga a történet is egész kicsi, de ennyi telt tőlem erre a témára, amit újfent köszönök Mesnek, remélem nem fogtok csalódni! :)

Sotus fandom, főszerepben Arthit és Kong, no meg persze Bright, Nott és Prem! :D

Kellemes olvasást! :)

-          Biztos vagy benne, hogy nem gond?

-          Ezt most úgy kérdezed, mintha bármikor megtiltottam volna, hogy találkozz a barátaiddal.

-          Igen, de most nagy valószínűséggel az egész ivászatba fog torkollni.

-          Szerintem te összekeversz engem valami lánnyal, P’Arthit – mosolygott Kongpob. – Semmi bajom azzal, ha néha kiereszted a gőzt.

-          Rendben van. Akkor később találkozunk.

-          Jó mulatást! – Azzal Kongpob továbbra is jókedvűen mosolyogva letette az asztalra a mobilját, fogta a törölközőjét, és elvonult zuhanyozni.

Ezalatt jó pár kilométerrel odébb Arthit a kocsma asztalára helyezte a saját telefonját, kijelzővel lefelé, természetesen, aztán kortyolt egy jó nagyot az előtte álló sörből. Még csak az első kupája felénél tartott, de máris érezte, hogy az alkohol kezd a fejébe szállni. Nott úgy vigyorgott rá az asztal másik oldaláról, mint aki ezzel pontosan tisztában van.

-          Szóval az asszony áldását adta az ivászatra? – Ezt persze Bright kérdezte, aki józanon sem tudott lakatot tenni a szájára.

-          Nekem legalább van kitől engedélyt kérnem – vágott vissza Arthit, aztán összepacsizott Premmel.

-          Ez fájt – búsult el Bright. – Nem tehetek róla, hogy nem kellek a csajoknak.

-          Miről beszélsz? Múlt héten is versengtek érted a nők a bárban – mutatott rá Prem.

-          Igen. Azzal nincs gond, hogy senki nem hajlandó az ágyamba mászni…

-          Közönséges vagy – jegyezte meg Nott, mialatt elküldött egy üzenetet. Ha Arthit nem lett volna enyhén kapatos, biztosan feltűnik neki a dolog.

-          … de senki sem akar járni velem. – Azzal drámaian az asztalra borult. – Miért vagyok ilyen szerencsétlen?!

Nem ez volt az első eset, hogy Bright így kiborult, tehát a másik három nyomban hozzá is látott a vigasztaló-hadművelethez. Később, mikor Prem odavonszolta Brightot a pultnál ülő hölgyekhez – a nagy kacagásból ítélve sikerük volt -, Arthit eltöprengett, s mivel ott volt mellette a legjobb barátja, úgy döntött, megosztja vele, ami a lelkét nyomja.

-          Nott…

-          Hm? – Arthit megpróbált fókuszálni. – Minden rendben van köztetek? – Ez a srác egyszerűen mindig rátapintott a lényegre.

-          Igen… többnyire.

-          Óó. Tudok segíteni valamiben? – Arthit a poháralátétet piszkálta. – Na?

-          Nehéz erről beszélni… mert szeretem őt. És imádom, hogy úgy parancsolgat az ágyban, mint én tettem az edzéseken… - Nott füle égni kezdett, ezzel jelezve, hogy ilyen titkokat nemigen szeretne hallani. A srác néha eltöprengett rajta, miért is nem mondott még le a legjobb barát pozícióról. – Szeretem, ahogy irányít és birtokba vesz. Hogy érezteti velem, az övé vagyok. De… de többször is megfordult már a fejemben, hogy… milyen lenne, ha én… érted. – Most már Arthit is zavarban volt némileg, Nott meg már ott tartott, hogy az asztalhoz ütögette a homlokát.

-          Tudod, hogy bírlak, ugye? De nem ennyire.

-          De hát… te is beszélhetsz a barátnőidről…

-          Azt Prem szokta csinálni.

-          … vagy a barátnőid hiányáról…

-          Az meg Bright.

-          … és én meg… én csak nem merem megmondani Kongpobnak…

-          Mégis miért? Szerintem benne lenne a dologban! – Arthit kicsit eltátotta a száját.

-          Gondolod?

-          Imádja, amikor főnökösködsz, nem? Beléd zúgott, amint először ráordítottál.

-          Akkor… szerinted…

-          Szerintem… nem a te telefonod pityeg?

Arthit hangulatának és állapotának jót tett a friss levegő, így némileg józanabbul támolygott be a közös szobájukba. Pislogva konstatálta, hogy ég a kislámpa, Kongpob pedig még ébren van.

-          Helló! – mosolygott rá szeretettel.

-          Kongpob… nem alszol? – Persze tudta, hogy ez egy hülye kérdés…

-          Igen, gondoltam megvárlak. – Többek között azt is szerette a srácban, hogy sosem nézte hülyének, még akkor sem, amikor rákérdezett a nyilvánvalóra.

-          Hm, jó. Lezuhanyozom.

-          P’Arthit. – Kongpob lassan közelítette meg a másikat, mintha a srác egy űzött van lett volna, akit be akart cserkészni. – Tudod, ugye, hogy nekem mindent őszintén elmondhatsz? Semmi sincs kőbe vésve… azt tesszük, amihez éppen kedvünk van, vagy amit ki akarunk próbálni. – Elmosolyodott, Arthit pedig majdnem tátott szájjal bámult fel rá. Minden alkalommal azt hitte, jobban már nem is szeretheti a srácot, és minden alkalommal tévedett. – P’Arthit?

-          Hm? – pislogott nagyot.

-          Szeretnél te lenni a seme?

-          Huh… hogy én? – Kongpob nevetett.

-          Bekapcsolva hagytuk a telefonunkat… így mindent hallottam, amit P’Nottnak mondtál. – A srác csak hápogni tudott a döbbenettől. – Mit hittél? Hogy nemet mondok?

-          Én… hm… azt akarom, hogy boldog legyél.

-          Nem attól függ a boldogságom, hogy én vagyok-e a seme! – közölte Kongpob, majd lehajolt, hogy egy vonalban legyen az arcuk. – Veled akarok lenni. A többi nem számít.

Amikor Arthit pár órával később hátulról átkarolta kedvesét, arra jutott, hogy semmiért sem adná fel ezt a kapcsolatot, ahol úgy idomulhat a másikhoz… hogy közben végig önmaga marad.