Kedveseim, fogadjátok szeretettel az utolsó előtti fejezetet... melyben bonyolítunk még egy kicsit a dolgokon! ;):)
Mivel éppen
aznap volt esedékes Lily új bemutatója, Jude kénytelen volt kihagyni a Devils
meccset, és annyira még csak nem is sajnálta. Lucas így volt olyan rendes, és
elhívta magával az unokaöccsét.
Zero persze
azonnal rábólintott a dologra, és lelkesen figyelte a profi játékosokat,
akikhez tervei szerint a jövőben csatlakozni fog.
A meccs
nyilván lenyűgöző volt a srác számára, az utána következő beszélgetés már kevésbé.
-
Te
jól ismered Jude-ot, igaz?
-
Behatóan
– gúnyolódott Zero, de Lucas fel sem vette.
-
Tényleg
nem volt még senkije? – Mivel Lucas éppen másfelé nézett, nem láthatta, hogy
Zero megfeszült, a szíve pedig érdekes módon elnehezült.
-
Ezt
mondta neked?
-
Azt
mondta, nem igazán volt, amit én úgy
értelmezek, hogy a fickó nem bánt vele túl jól. Egy barom lehetett – tette
hozzá csak úgy mellékesen, amivel Zero lényegében egyetértett. – Mert Jude egy
fantasztikus ember, és hát a teste… - Lucas itt beiktatott egy elragadtatott
kuncogást, amitől Zero-nak majdnem felfordult a gyomra. – Persze nem annyira
kidolgozott és szálkás, mint a tied, elvégre ő nem profi sportoló. De a formái…
meg a mozgása…
-
És
miért is mondod el nekem mindezt? – szólt közbe Zero mogorván, és félig felizgulva.
– Azt akarod, hogy én is elvigyem egy körre? – Mivel Lucas ezt egy percig sem
vette komolyan, felnevetett. – Mi van?
-
Semmi.
Nyilván nagyon is könnyedén táncba vihetnéd, és különösebben meg sem kéne
erőltetned magad. De mindketten tudjuk, hogy a te szeszélyed nem tartana
sokáig, ő viszont teljesen összetörne.
Zero
nagyokat nyelt, amit sikerült arra fognia, hogy épp kólát ivott. Tudatosan
próbálta függetleníteni magát Jude-tól és az érzéseitől, de be kellett látnia,
hogy túlságosan is megkedvelte a srácot. Hiányoztak neki a viccelődéseik, a
vitáik, azok a ritka alkalmak, amikor az életükről beszélgettek, de leginkább
Jude gyengéd tekintete hiányzott neki, amit korábban a pokolba kívánt, most
azonban ki tudott volna nyírni bárkit, akire Jude ugyanígy nézett. Például az
unokatestvérét. Ez azt jelentette volna, hogy… kezdett belezúgni a srácba?
Zero agya
szerint ez ki volt zárva, a szíve azonban… a szíve azonban kicsit megszakadt
arra gondolva, hogy Jude számára már nem ő az első és egyetlen.
Zero hatalmas
önuralmat gyakorolva nem ütötte le az unokatestvérét, helyette udvariasan
megköszönte a meghívást, aztán visszament a kollégiumba, és katasztrófa
sújtotta területet csinált a szobájából.
A szorgalmi
időszak hátralévő részében Zero minden fronton úgy hajtott, mint egy
megszállott. Fejébe verte az istenverte tananyagot, délután edzésre járt, utána
pedig Jude mellett tanult a könyvtárban – amibe egy része mindig belehalt
kicsit. Jude mindebből az igyekezetből persze szinte semmit sem vett észre,
annyira el volt foglalva a saját nyomorult boldogságával, amit igazából Zero
nem rótt fel neki. Szerette volna, ha a srác boldog, de nem a saját
boldogtalansága árán. Fogalma sem volt arról, mit tehetne, hogy Jude ismét
szóba álljon vele, mindenesetre mindent beleadott abba a bizonyos vizsgába.
És átment.
Hármassal. Olyan boldog és büszke volt, hogy a teremből kilépve nem az edzésre
indult el, hanem Jude szobájához. A srác már órákkal korábban végzett, de Zero
remélte, hogy otthon lesz, és nem ünnepel valahol. Nem jutott el azonban a
kollégiumig sem, ugyanis magára vonta a figyelmét egy hatalmas üvegplakát,
amiről ő mosolygott le mindenkire. Zero emlékezett ugyan a fotózásra, de nem
gondolta, hogy az ő félmeztelen fotójával fogják hirdetni a pénteki utolsó
meccset. Ami egyben Zero utolsó meccse is lesz, de erről az edzőjén kívül senki
sem tudott. Nagyot dobbant a szíve, mikor meglátta, ki közeledik felé a gyepen.
-
Szia
– köszönt rá nyomban, mert attól tartott, a srác simán elmegy mellette.
-
Szia!
Hogy sikerült?
-
Hármas.
-
Gratulálok!
Gondolom, egy életre megutáltad a tanulást.
-
Szó
sincs róla. Teljesen jó bevezetés volt az államvizsgához. – Toporgott egy
keveset. – Figyelj… bármi is történt kettőnk között, szeretném, ha tudnád, hogy
nagyon hálás vagyok neked. Talán nem hiszed el, de… nélküled nem tudtam volna
végigcsinálni.
-
Szívesen
segítettem, Zero – mosolygott rá Jude, majd folytatta útját a parkoló felé.
-
Nem…
nem ez az igazi nevem – szólt utána a srác habozva.
-
Micsoda?
– fordult vissza Jude értetlenkedve.
-
A
Zero csak egy művésznév.
-
Ennyire
nem tetszett a sajátod?
-
El
akartam felejteni mindent, ami a múltammal kapcsolatos – vallotta be Zero. – De
amikor veled vagyok… szeretném, ha engem látnál. A valódi énemet. Gideont.
-
Talán
túl sok bizalmat fektetsz belém – mondta Jude lassan, de Zero látta a szemén,
hogy nagyon is meghatották a szavai. – Nem hiszem, hogy erre én vagyok a
megfelelő személy. Mi… nekünk nem lehetne jövőnk.
-
Akkor
ennyi? – csattant fel Zero. – Csak így a szőnyeg alá söpröd mindazt, amit érted
tettem?
-
Komolyan
azt szeretnéd, ha térden állva mondanék hálát azért, mert párszor megdugtál?
-
Én
a gyakornokságodról beszélek, te hülye! – reccsent rá Zero. – Azt hitted, nem
tudom meg, hogy csak azért korrepetáltál, mert Brixton lefizetett?
-
Ha
már megtudsz valamit, illene a részletekre is figyelmet fordítanod – mondta
Jude remegő gyomorral. – Már rég ígéretet tettem neked, mikor Mr. Brixton
félrevont az ajánlattal. – Aztán elmosolyodott, amitől Zerót kis híján kirázta
a hideg. – Összehoztam a kellemest a hasznossal. Ezt tőled tanultam.
Ismét elfordult, és Zeróba ekkor elemi erővel hasított bele a
felismerés.
-
Szeretlek!
– kiáltotta el magát, és az sem érdekelte, ha bárki meghallja.
-
Mi?
– kérdezte a másik suttogva, mint aki nem akar – vagy nem mer – hinni a
fülének.
-
Szeretlek,
te tökfej – ismételte Zero készségesen, és minden szót komolyan gondolt.
Ezer évnek
tűnő idő múlva Jude végre a szemébe nézett, és halványan elmosolyodott.
-
Én
is szeretlek. – Zero szíve – ami szokatlan aktivitást mutatott az utóbbi időben
– a torkába ugrott örömében. – De ez nem elég – folytatta a srác, sikeresen
megölve a pillanatot. – Nem elég, mert sosem tudnád felvállalni az érzéseid.
Sosem tudnál úgy kezelni engem mások előtt, mintha a partnered lennék. A kis
titkod maradnék. Sportoló vagy, adnod kell mások véleményére, ez teljesen
nyilvánvaló. Nekem viszont olyan valaki kell, aki mindezt magától megteszi,
mert megérek neki ennyit. – Szomorúan rámosolygott Zeróra. – Ez a valaki pedig
nem te vagy, Zero.
Másnap
reggel Jude Lucas lakásán ébredt. Soha nem töltötte még nála az éjszakát, de
úgy gondolta, meg kell ünnepelniük az utolsó sikeres vizsgáját is. És ez
természetesen egyáltalán nem Zeróról meg az ő hülye vallomásáról szólt. Amit
Jude teljesen és tökéletesen ki tudott verni a fejéből, köszönte szépen. Talán
mégsem tudta annyira jól elrejteni az érzelmeit, mert Lucas többször is
megkérdezte tőle, hogy mi a baj. Ő pedig azt mondta, semmi. Mert tényleg így is
volt. Hogy ezt bebizonyítsa, maga alá rántotta a férfit, és elmerült a
testében.
-
Hogy
mit mondott neked?! – sikkantott Lily, aztán a szája elé kapta a kezét. A
kollégium melletti füves területen ültek az egyik padon, és Jude éppen megint
nem tudta tartani a száját.
-
Azt,
hogy szeret. – Igyekezett nem nézni a Zero poszter felé. Nem kellett számára
újabb emlékeztető, arra vonatkozóan, mennyire jól is néz ki a srác.
-
És
te mit feleltél?
-
Azt,
hogy én is szeretem. De hiába, mert ez nem elég.
-
Nem…
nem elég? A szerelem neked nem elég? – A lány teljes testével felé fordult. –
Ki vagy te, és mit műveltél a legjobb barátommal?
-
Kac-kac.
Mégis mit kezdjek a hirtelen feltámadt szerelmével? Szerinted hajlandó lenne a
nyílt színen megcsókolni? Megfogni a kezem? A partnerének nevezni az ismerősei
előtt?
-
Tudom,
hogy Lucas mindezt megtette, és elhiszem, hogy ez jól esik neked. De nem belé
vagy szerelmes. – Megérintette Jude feszültségtől merev vállát. – És Lucas sem
érdemli meg, hogy olyasmivel áltasd, amit nem tudsz neki megadni.
-
De
nagyon kedvelem. Még bele is szerethetek, nem? – Jude hangja reménykedően
csengett, és Lily tényleg szerette volna, ha Lucast választja. De egyikük sem
hagyhatta figyelmen kívül a tényeket.
-
Úgy
gondolod, Zero soha nem lesz képes felvállalni titeket mások előtt?
-
Ezt
nem tudhatom.
-
Esélyt
sem akarsz neki adni? – A srác ránézett.
-
Miért
vagy most hirtelen ennyire mellette? Hiszen utálod! – Lily az ajkába harapott,
és lenézett a körmére. Ezt a jelet még Jude is felismerte. – Mi történt? Mit
tudtál meg, amitől megváltozott a véleményed? Hiszen megerőszakolt téged!
-
Nos…
hm… kiderült, hogy tévedtem. – Jude úgy érezte magát, mint akit mellbe vágtak
egy baltával.
-
Micsoda?
Miben tévedtél?
-
Abban,
hogy… nem ő… nem ő volt az, aki… - Sóhajtott. – Nem hiába nem emlékezett rám,
mert soha nem találkozott velem korábban.
-
Na,
de… ott volt melletted az ágyban!
-
Igen,
mert annyira berúgott, hogy bezuhant az első ágyba, amit talált.
-
Ezt
ő mondta neked? – húzta össze a szemöldökét Jude.
-
Igazából…
a francba, ezt nem lenne szabad elmondanom neked! – csapott a térdére a lány. –
Megígértem, hogy egy szót sem szólok róla… de előtted sosem tudtam titkot
tartani.
-
Miért
kellene ezt titokban tartani? – Lily nem felelt. – Tehát találkoztál Zeróval,
aki csak így a semmiből rájött, miért utálod annyira? És tisztázta magát
előtted?
-
Hát…
nem, nem egészen így történt. – Jude ezúttal nem szólalt meg, várta, hogy a
lány folytassa. – Akkor történt, mikor te Lucassal randiztál, én meg a
szobádban maradtam tanulni. És bekopogott.
-
Miért
nyitottál ajtót? Megbeszéltük, hogy soha nem teszed, mert veszélyes!
-
Tudtam,
hogy ő az, mert a nevedet mondta. Jude?
Jude? Jó ég, hallanod kellett volna – sóhajtott a lány. – Kétségbe volt
esve valami miatt, de nekem nem akarta elmondani, mi a baja. Ráterelte a témát
helyette arra, hogy miért utálom.
-
És
te elmondtad neki? Csak így? – Lilyn látszott, hogy gyötrődik, de Jude
válaszokat akart.
-
Nem
voltam valami kedves, ha erre gondolsz. Kiabáltam, ütöttem és karmoltam, ahol
értem, de ő nem húzta fel magát. Végighallgatott, aztán bólintott, azt mondta,
maradjak ott, és elment. Mikor jó húsz perc múlva visszajött, magával hurcolt
egy srácot, aki méltatlankodva próbált szabadulni. Odalökte elém a padlóra, és
ráordított, hogy beszéljen. Akkor a srác rám nézett… és teljesen elsápadt. Meg
én is. A szeme… felismertem a szemét. Az állát. Még a haja is majdnem ugyanúgy
állt. – Lily a kezébe temette az arcát. – Annyira borzasztóan éreztem magam.
Hogy lehettem ennyire hülye? Évekig Zerót vádoltam olyasmivel, ami nem is az ő
hibája… teljesen megértettem volna, ha ezek után levág nekem egy pofont, és
eltűnik. De ő csak kitette a srácot a szobából, aztán leült mellém a padlóra,
és átkarolt. Hagyta, hogy kisírjam magam. Mikor végül szóhoz jutottam,
elmondtam neki, mennyire sajnálom… meg hogy ne haragudjon… és ő azt mondta,
semmi gond. Mert ez pontosan egy olyan helyzet volt, amibe simán
belekeveredhetett volna a régi énje. – Lily letörölte a könnyeit, és vele
együtt a szemfestéke egy részét is. – Beszélgettünk egy keveset, és tök rendes
srácnak tűnt. Aztán megkérdeztem, mondjam-e majd neked, hogy keresett. Szinte
követelte, hogy egy szót se szóljak neked erről. Tudni akartam, miért, hiszen
ezzel a te szemedben is nőtt volna. És azt mondta, pont ezt nem akarja. Ha
eddig nem kedvelted, ezután sem fogod. – Rápislogott a srácra. – Még jó, hogy
ebben tévedett, nem igaz?
Jude nem
talált szavakat. Az utóbbi napokban több érzelmi megrázkódtatáson esett
keresztül, mint korábban egész életében. Zero szerelmi vallomását még talán el
is tudta volna bagatellizálni annyival, hogy a srác nem szokott hozzá a
visszautasításhoz, és most úgy döntött, ehhez a kétségbeesett lépéshez
folyamodik, ami talán nem is volt igaz. De hogy képes volt utána járni Lily
ügyének… és hogy megvigasztalta a lányt, amikor Jude nem tudott mellette lenni…
a srác hitte, hogy ezt nem azért csinálta, hogy nála bevágódjon. Hiszen még meg
is kérte Lilyt, hogy erről neki ne szóljon. Most akkor ezzel mégis mit kellene
kezdenie?
-
Mit
tegyek? – kérdezte Lilytől. – Szerinted adnom kellene neki egy esélyt? Hagyjam
el Lucast, aki fantasztikus, és gondolkodás nélkül felvállal engem… Zeróért? Aki
már most is híres, hát mi lesz később? Össze fog roppanni a nyomás alatt. Nem
lesz szüksége ezek mellé még magánéleti válságokra is.
-
Látod?
– mosolygott rá Lily. – Szereted őt, máskülönben eszedbe sem jutna, hogy a
jövője miatt aggódj.
-
Nem
mondtam azt, hogy nem szeretem – jegyezte meg Jude. – Csupán azt, hogy… ha
engedek neki, abba valószínűleg mindketten belerokkanunk majd.
-
Tehát
meg sem szeretnéd próbálni? Ha visszatekintesz majd az életedre… nem fogod
megbánni, hogy csak úgy elengedted?
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése