Shape of you 2. fejezet

Íme a második fejezet, ami már kicsit eseménydúsabb lesz, esküszöm! :D

-          Utálom őt! – közölte a nyilvánvalót Lily hétfő délután, mikor Jude betámolygott a szobájába. A lánynak bejárása volt hozzá, amit néha igazából megbánt, különösen, amikor csak aludni szeretett volna.

-          Tudom.

-          Akkor miért barátkozol vele?

-          Dehogy barátkozom! – méltatlankodott Jude. – Tanulunk, és ennyi. Segítek neki átmenni a vizsgán, utána elválnak útjaink.

-          Igen? – Lily szkeptikusnak tűnt. – Emlékszel, mit tett velem?

-          Emlékszem – felelte a srác, majd leült a lány mellé, és megfogta a kezét. – Emlékszem, és nagyon sajnálom. De az már két évvel ezelőtt volt, és…

-          És azóta megváltozott? Na, ne röhögtess!

-          Nem ezt akartam mondani. Tudom, hogy nagyon nehezen heverted ki, főleg azt, hogy még csak meg sem ismert téged… - Lily elfordította a fejét. – Nem kell szóba hoznunk, ha nem akarod. De megígértem neki, hogy segítek. – Átölelte a lányt. – Te vagy a legjobb barátom.

-          És az egyetlen.

-          És az egyetlen – nevetett Jude, és kis idő múlva Lily is csatlakozott hozzá. – Tényleg képes lennél magamra hagyni?

-          Dehogyis. – A lány felsóhajtott, majd nekidőlt. – De akkor is utálom.

-          Hahó, Föld hívja a főnököt, jelentkezz! – integetett az arca előtt Zero, és Jude megdöbbenve jött rá, hogy álmodozás közben automatikusan a másik srác irányába mozdult, és most a fejük már majdnem összeért az asztal fölött. Pislogott párat, de nem húzódott hátrébb.

-          Mi van? Elakadtál?

-          Ezt inkább én kérdezhetném. – Zero a tollával kopogott az asztalon, és olyan intenzív tekintettel fürkészte, amitől Jude-nak hirtelen melege lett. – Beteg vagy?

-          Nem – mondta azonnal a srác, és a könyvére szegezte a tekintetét. – Kész a leckéd?

-          Ja.

-          Megnézem.

-          Felőlem. – Zero odacsúsztatta elé a füzetét, közben a kezük súrolta egymást. Jude szívverése megakadt egy pillanatra, de igyekezett úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna.

-          Nem rossz.

-          Ugye? – mosolygott Zero önelégülten. – Akkor mára ennyi?

-          Aha.

-          Holnap ugyanitt?

-          Ja, elfelejtettem mondani, hogy holnap nem tudok jönni. – Zero már elkezdett felemelkedni a helyéről, erre azonban nyomban visszahuppant.

-          Miért nem? – Jude szerint ez nagyon úgy hangzott, mintha mérges lett volna, ezért kötelességének érezte, hogy magyarázkodjon.

-          Tényleg sajnálom. Holnap lesz Lily előadása, és nem akarom kihagyni.

-          Lily? A kis barátnőd?

-          Igen – felelte Jude halkan. Szívesen közölte volna a sráccal, hogy Lily két éve még az ő barátnője volt, pár óra erejéig legalábbis, de tudta, hogy ezzel csak a lányt bántaná. – De majd valamikor bepótoljuk. Vagy önszorgalomból eljöhetsz holnap is.

-          Áh, inkább kihagyom.

-          Félsz, hogy a könyvtáros rád mozdul? – érdeklődött Jude.

-          Nélküled nem lenne ugyanaz – villantott rá Zero egy újabb mosolyt, aztán felállt. – Akkor jó mulatást, főnök! – és a végén még tisztelgett is. Ahogy kifelé sétált a könyvtárból, Jude csak úgy mellékesen megjegyezte magában, hogy teljesen megérti a könyvtárost, amiért lecsekkolta a srác fenekét.

Jude másnap alig tudott pár szót váltani Lilyvel; a lány hol órára, hol meg próbára rohant, és menet közben tömte magába az ebédjét.

-          Fantasztikus leszel, mint mindig – nyugtatta a srác, mikor belógott a színfalak mögé az előadás kezdete előtt. – Ez egy nagyon hálás szerep, pont neked való.

-          Mindig ezt mondod – jelezte a lány, de azért jólestek neki a szavak. Megigazította a parókáját, majd kinézett a nézők közé. – Rengetegen vannak.

-          És nem is azért, hogy órát lógjanak el. – Lily hümmögött, aztán összeráncolta a homlokát. – Mi a baj? Kérsz vizet?

-          Nem, csak… mintha láttam volna valakit.

-          Nos, ez nem csoda, elvégre…

-          … tele van a nézőtér, köszönöm, Watson.

-          Hé, miért mindig én vagyok Watson?

-          Mert olyan kis cuki vagy! – és megcsipkedte a srác arcát.

Jude rövidesen visszaosont a nézőtérre, és szabad szék után nézelődött, mikor felfigyelt egy magasba emelt kézre. Nem hitte, hogy a jelzés neki szól, de az illetőben a következő pillanatban felismerni vélte Zerót. Annyira ledöbbentette a dolog, hogy apelláta nélkül vágott át a méltatlankodó embereken a másik srácig.

-          Te mit keresel itt? – kérdezte fojtott hangon.

-          Ez egy nyílt előadás, vagy nem? – Zero maga volt a megtestesült lazaság; elfoglalta mind a két karfát, egyik lábát átvetette a másikon, és cseppet sem érdekelte, mit szól ehhez a jobb oldali szomszédja. Aki történetesen egy elsős lány volt, és már csak attól is megrészegült, hogy egyáltalán Zero közelében lehet. Jude jelentőségteljesen ránézett, mire a lány pirulva elfordult.

-          Úgy értem, te nem vagy az a színházba járós fajta. Nincs edzésetek, vagy valami?

-          Nem tartod fejben a beosztásomat? Ez eléggé bántó, tudod? – Jude össze volt zavarodva. Ez valószínűleg meglátszott rajta, mert Zero felnevetett, és meglapogatta a srác vállát, ami természetesen egy kicsit sem segített rajta. - Tökre megszoktam már, hogy veled töltöm az estéimet, szóval eljöttem megnézni, mit alakít a kis barátnőd.

-          Lily.

-          Mi?

-          A neve Lily. És ő a legjobb barátom. – Meg az egyetlen, de ezt inkább nem tette hozzá.

-          Nem rossz bőr egyébként. Miért is nem repülsz rá? – Jude el sem hitte, hogy tényleg ilyesmiről beszélgetnek.

-          Mert nem az esetem.

-          Hm, van neked egyáltalán olyanod, főnök? – Igen. Mondjuk te.

Mikor Jude agyán átvillant a gondolat, szégyen vagy nem, eltátotta a száját, és úgy bámult tovább élete megrontójára, aki továbbra is mosolyogva várta a válaszát. Szerencsére Jude-nak semmit sem kellett mondania, mert hirtelen elsötétült a nézőtér, és felhangzott a nyitány.

Soha nem történt még ilyesmi, de Jude később arra sem emlékezett, miről szólt a darab, sőt arra sem, hogy Lily jól játszott-e vagy sem – bár erősen kételkedett benne, hogy a lány tudna rosszul is játszani. Az agya folyamatosan a mellette ülő srácon járt, és próbált rájönni, mégis mikor fordult át az utálata vágyakozásba. Azon kapta magát, hogy szeretné megérinteni a másikat… megfogni a kezét, a tarkóját, magához húzni, és megcsókolni. Ami azt jelentette, hogy azonnal el kell húznia a közeléből.

-          Na, ennyire rossz volt? – kiáltott utána Zero. Jude fejében meg sem fordult, hogy a másiknak esetleg feltűnhet hirtelen távozása.

-          Mi van?

-          Nem maradsz gratulálni a kis… Lilynek? – korrigált gyorsan, mivel Jude már készen állt arra, hogy ismét kijavítja. – Nem vagyok ugyan tapasztalt az ilyesmiben, de szerintem van tehetsége.

-          Aha, igen. Nagyon jól játszott. Hétvégén úgyis találkozom vele. Majd átadom az üdvözleted. – Vagy nem.

-          Kösz, de inkább megvárom. Talán elhívom egy italra, vagy valami. – Erre Jude felnevetett, mire Zero összefonta karját izmos mellkasa előtt. Jude igyekezett nem arra gondolni, hogy nézhet ki a másik meztelenül. – Mi az? Szerinted lekoptatna?

-          Az enyhe kifejezés. De mivel te nem vagy hozzászokva a visszautasításhoz… így rajta, próbáld csak meg. – Zero pár pillanat múlva elvigyorodott, majd beharapta az ajkát. Jesszus, a fickó maga volt a megtestesült szexualitás.

-          Nem csak azért mondod, mert… nem is tudom, féltékeny vagy? – Jude hápogott egy keveset.

-          Mármint kire vagyok féltékeny?

-          Azt mondtad, a lány nem az eseted…

-          Hát te mégúgy sem, abban biztos lehetsz! – Sarkon fordult, hogy távozzon végre, és majdnem szívrohamot kapott, mikor Zero megragadta a karját, és visszarántotta.

-          Megmondanád, hogy mégis miért utálsz ennyire? – mászott bele az arcába, pont, mint a mosdóban nem is olyan rég. Hihetetlennek tűnt Jude számára, mennyire megváltoztak az érzései azóta a nap óta.

-          Nem utállak, nem is ismerlek! Csak segítek tanulni, és kész. Le lehet szállni rólam.

-          Nem ilyen, amikor rajtad vagyok…

-          Csak hagyj békén, Zero – sóhajtott Jude fáradtan, mire a másik nyomban elengedte, és hátrált pár lépést, felemelt kézzel.

-          Rendben. Megértettem, főnök. – És ő volt az, aki először távozott. Jude utálta, hogy még ezt is sikerült elvennie tőle.

Lily kicsit berágott rá, amiért felszívódott, és nem tartották meg a szokásos ünneplő körútjukat – sok piával -, de Jude megígérte neki, hogy legközelebb bepótolják.

-          Zero is ott volt, igaz? – kérdezte a lány egyszer csak. Kivételesen az ő szobájában voltak, mert Jude biztos volt benne, hogy Lily egész nap ki sem akar majd mozdulni az ágyából, ezért vitt neki édességet, chipset, kólát, meg mindenfajta egészségtelen vacakot, amivel tömte magát. Jude ránézett, de Lily a körmét piszkálgatta.

-          Igen, ott volt. Azt mondta, nagyon tehetséges vagy.

-          Kamuzol.

-          Nem. – Lily felpillantott rá a frufruja takarásából.

-          Tényleg nem?

-          Tényleg nem. – Rövid csend következett. – Még mindig érzel valamit iránta, igaz?

-          Te most viccelsz velem?! – csattant fel azonnal, Jude pedig gyorsan megrázta a fejét.

-          Teljesen rendben van, ha így érzel, elvégre ő volt az, aki elvette a…

-          Ki ne mondd! – Lily felpattant az ágyról, és az ablakig hátrált. – Nem akarom hallani. Nem akarok erről beszélni. Látni sem akarom!

-          Lily… - próbálkozott Jude tovább. – Talán jót tenne, ha mégis elmondanád. Megkönnyebbülnél. – A lány a csuklás és a nevetés érdekes elegyét produkálta. – És… tudnod kell, hogy én hiszek neked, de egészen biztos vagy benne, hogy Zero volt az a srác?

Lily nem válaszolt azonnal, helyette kinézett az ablakon, és átkarolta magát. Jude abban a pillanatban nagyon törékenynek látta, pedig nála erősebb és bátrabb embert nem ismert.

-          Emlékszem… az illatra… a kezére, meg ahogy leszorított… emlékszem a nevetésére, és a hideg tekintetére. A kérdésedre válaszolva… biztos vagyok benne, hogy ő volt, mert ott hortyogott az ágyon, mikor másnap magamhoz tértem. Úgy aludt, mint aki jól végezte dolgát! – tette hozzá hisztérikusan felnevetve. Jude a következő pillanatban már ott is volt, és magához szorította a lányt.

Átkozta magát, amiért egyáltalán felhozta a témát, és azért is, hogy már majdnem annak a srácnak hitt a legjobb barátjával szemben. Mégis mit képzelt? Zero továbbra is rejtély volt előtte, és a maga részéről mindent el kell majd követnie, hogy ne akarja jobban megismerni. Mert ha ez megtörténne… ha a testi vágynál többet akarna… azzal biztosan összetörné a karjában zokogó Lily szívét. Bármi is történt vagy épp nem történt Zero és közte… nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a lányt.

Jude hétfőn azzal a határozott szándékkal érkezett meg órára, hogy megmondja Zerónak, többé nem ér rá segíteni neki, és oldja meg egyedül a dolgait, mielőtt azonban beléphetett volna a terembe, Mr. Brixton elkezdett integetni neki az irodája felől. Jude elnyomott egy bosszús sóhajt, majd mosolyogva odasétált a férfihoz.

-          Jó reggelt, uram! Segíthetek valamiben?

-          Ami azt illeti, valószínűleg igen. Ismeri azt a problémás gyereket… Taylort? Maga mögött ül az órámon. Kosaras. A legrosszabb fajta, mert azt hiszi, azzal, hogy sikereket ér el nekünk ebben a sportban, már mindent megtehet. – Mr. Brixton lehunyta a szemét egy pillanatra, hogy lenyugodjon.

-          Igen, ismerem.

-          Remek. Tehát, számomra lenne a legnagyobb öröm, ha kitehetném az órámról, a hétvégén viszont felkeresett a testnevelés tanszék vezetője, aki egyben a kosárcsapat edzője is. Gondolom, sejti, miről volt szó. – Jude bólintott. – Bizalmasan az értésemre adta, hogy nagy bajba kerülhetek, ha Taylor esetleg nem menne át a vizsgámon. Hiába magyaráztam neki, hogy Taylornak túl nehéz ez a tárgy, elengedte a füle mellett. Azt akarom kihozni ebből az egészből… hogy szívességet kérek magától, Jude. Korrepetálja ezt a gyereket, hogy legalább elégségessel átcsússzon. Nem bírnám elviselni, ha miatta törne derékba a karrierem. – Pislogott egy keveset. – Meg tudná ezt tenni? Persze tisztában vagyok vele, mekkora munka lenne ez magának… Taylor nem egy könnyű eset. De ha valaki képes rávenni őt a tanulásra, akkor az maga. – Jude ebben erősen kételkedett, de azért szinte nyomban rábólintott a kérésre. Mert ő már csak ilyen jó kisfiú volt. Mr. Brixton arca felragyogott. – Hálásan köszönöm, fiam! Higgye el, nem fogja megbánni. Ha minden jól megy, és Taylor átcsúszik… úgy visszatérünk majd arra a dologra, amiről tavaly beszélgettünk. Ha még emlékszik. – A srác szíve hatalmasat dobbant. Tavaly kérvényezte harmadszor, hogy a Los Angeles Devilsnél tölthesse a gyakorlati idejét, mert náluk volt a legjobb menedzseri rendszer, és Jude úgy érezte, ott fél év alatt többet tanulhatna erről a szakmáról, mint a suliban három év alatt sem. Mr. Brixtonnak voltak összeköttetései a cégnél, eddig azonban nem mutatta jelét, hogy segítene a srácnak. Egészen mostanáig.

-          Szívesen segítek, uram – hallotta meg Jude a saját hangját, mire a tanár meglapogatta a vállát.

-          Tudtam, hogy számíthatok magára.

A srác halvány mosollyal az ajkán érkezett meg a terembe, a tekintete pedig azonnal Zero hátára tévedt, aki éppen a padja fölé görnyedve firkált valamit. Valószínűleg ismét az utolsó pillanatban írja meg a háziját. Jude egyrészről szerette volna, ha semmi köze nem lenne tovább ehhez a sráchoz, mert kezdett túlságosan is vonzódni hozzá, másrészről a gyakornoki program elég fontos volt neki ahhoz, hogy áldozatokat hozzon érte. Így hát menet közben kikapta Zero keze alól a füzetét.

-          Hé, mi… Ja, csak te vagy – tette hozzá gyengédebben, aztán hátradőlve felnézett Jude-ra. – Majdnem szétrúgtam a segged, máskor jelezd előre, mit tervezel.

-          Miből gondolod, hogy szét tudtad volna rúgni a seggem? – érdeklődött Jude alig figyelve, mert közben már elkezdte átolvasni a másik macskakaparását. – Nem hinném, hogy gyorsabb lennél nálam. – És hogy szavait bizonyítsa, épp abban a pillanatban vetődött oldalra, mikor Zero megkísérelte elkapni a pulóvere ujját. Jude önelégülten vigyorgott. – Látod? Ez pedig nem rossz, gratulálok.

-          Mitől vagy ilyen beszédes kedvedben? – dőlt előre Zero, mialatt Jude kipakolta a cuccait az asztalára. – Nekem bezzeg mindig azt mondod, hogy fogjam be a pofám.

-          A könyvtárban. De most nem ott vagyunk, nem? – Jude frusztráltan sóhajtott, mikor rájött, hogy a szobájában hagyta a tollát. A következő pillanatban Zero keze jelent meg előtte.

-          Tessék – tette hozzá, mikor a srác nem nyúlt a felajánlott tollért. – Kölcsönadom.

-          Kösz. – Jude-ot mindig meglepte, ha valami kedvességet tapasztalt a másiktól. – Várj, ez monogramos.

-          És?

-          Nem veszem kölcsön, ha sokat jelent neked, vagy valami. – Zero halkan felnevetett, Jude pedig kényszerítette magát, hogy ne olvadjon el ott helyben.

-          Mi lenne, ha cserébe később lemásolhatnám az anyagot, amit az én becses tollammal írtál? Így egálban lennénk, nem? – és ránézett azokkal az elképesztő szemeivel, és Jude tényleg totálisan ostobának érezte magát, amiért belement ebbe a korrepetálásba. És egyenesen el is áshatja majd magát, ha odáig jut, hogy véletlenül belezúg a srácba. A suli legnagyobb csajozó gépébe. A suli legtehetségesebb kosarasába. Hát tényleg ilyen gyenge volna?

A következő hetek bebizonyították, hogy igen, Jude a leggyengébb és legszánalmasabb egyén az egész világon. Na, jó, legalábbis az egyetem területén. Zero kötelességtudóan ott tanult vele minden délután öttől nyolcig, sőt volt olyan alkalom, hogy még Jude-nál is korábban érkezett. Megcsinálta a leckéit, amik minőségi javulást mutattak, és soha többé nem panaszkodott arról, hogy edzése lenne, vagy, hogy szívesebben hajkurászna inkább egy csajt. Ezért történhetett, hogy Jude bolond szíve reményt kezdett táplálni. Annak ellenére, hogy Lily még mindig ki volt bukva amiatt, hogy együtt tanulnak, és Zero néha a könyvtáron kívül is megszólította Jude-ot, olyankor is, amikor a lány is vele volt. Zero próbált kedves lenni Lilyvel, Jude azonban látta rajta, hogy tényleg nem érti, a lánynak mi baja lehet vele. Aztán annak ellenére is reménykedett, hogy valószínűleg a létező legrosszabb ötlet lett volna viszonyba bonyolódni a sráccal… akiről sosem röppentek fel olyan pletykák, hogy esetleg biszexuális lenne, vagy valami. Tehát még ha hajlandóságot is mutatna… valamire, akkor is csak a kíváncsiság hajtaná, és amint kiélte magát, úgy hajítaná el Jude-ot, mint egy használt kotont. Jude ezzel tényleg tisztában volt, köszönte szépen. És mégis Zero borostás arcát látta maga előtt a sötét plafonon, mikor este leoltotta a villanyt a szobájában. És mégis felizgatta már csak annak a gondolata is, hogy megcsókolja az ajkait. Vagy a nyakát. Vagy tökéletesen izmos és szőrtelen mellkasát. 

Undorodnia kellett volna magától és az egész helyzettől. Ha már a teste eldöntötte, hogy egy pasihoz fog vonzódni, miért nem választhatott valaki kevésbé bonyolultat? Valaki kevésbé szexit, kevésbé vagányat, kevésbé lazát, kevésbé őrjítőt… de nem, neki természetesen Zero kell. Zero, akit sosem kaphat meg.