Shape of you 3. fejezet

Harmadik fejezet, melyben... áh, majd úgyis meglátjátok! :D

Jude azonban nem aggódott túlságosan. Persze a fejében minden egyes nap csata dúlt, de erről a másik srácnak egyáltalán nem kellett tudnia. És egészen addig nem is volt semmi probléma, amíg nem értesültek a legutóbbi dolgozatuk eredményéről.

Mivel Mr. Brixton abban a pár napban nem tartózkodott az egyetemen, az eredményeiket az egyik kisebb hirdetőtáblára tűzték ki. Jude nem jutott el odáig, hogy megnézze őket, mert Lily sürgős korrepetálást kért tőle, így az egész délutánt a könyvtárban töltötték, fejüket összedugva. Lily minden más alkalommal bizonyságot tett a gyors felfogóképességéről, aznap viszont mintha valahol egészen máshol járt volna, és Jude kénytelen volt ötször is elmagyarázni neki ugyanazt a dolgot, míg végül felfogta, és vissza tudta neki mondani. Jude éppen egy korty vizet nyelt le, mikor meglátta a közeledő viharfelhőt. Jobban mondva a közeledő Zerót, akinek az arca olyan sötét volt, hogy még a mindig rácsimpaszkodó könyvtáros is kitért az útjából. 

Odaérve a srác megállt előttük, majd keresztbe fonta a karját, lehajtotta a fejét, és felsóhajtott. Jude szíve összeszorult, mert máris sejtette, mi történhetett.

-          Öhm, folytathatjuk később? – pillantott Lilyre, mire a lány alig palástolt felháborodással összepakolt, és elviharzott. – Ülj le! – Zero engedelmesen helyet foglalt – de nem a szokásos helyén, hanem a Jude mellett álló széken. – Szóval? Hogy sikerült?

-          Bukta! Totális bukta, mint mindig! – sziszegte a srác elkeseredetten. – Pedig most tényleg úgy éreztem, hogy… azt hittem… - Összepréselte a száját. – Miért nem sikerült?

-          Hé, ez még csak az első volt… és tényleg rengeteget fejlődtél, nekem elhiheted! Ez a zh… nehéz volt.

-          Igen? Te mégis jelesre írtad.

-          Oh… mert… nekem azért kicsit több tapasztalatom van a…

-          A tanulásban? – segítette ki Zero, aztán felsóhajtott. – Igen, ezt aláírom. De szerintem a tanár is pikkel rám.

-          Sose buktatna meg téged azért, mert utál.

-          Tehát szerinted is utál – csapott le az információra a srác.

-          Nem kedvel, az biztos. – Jude beletúrt a hajába. – Figyelj, semmi gáz. Ezentúl majd még jobban hajtunk. Összeállítok neked egy rendszert, ami alapján akár egyedül is tanulhatsz. Csak az kell, hogy… ne add fel az első kudarcnál, oké? Mert az rám sem vetne túl jó fényt – tette hozzá, mire Zero elnevette magát. – Ha elkeseredsz…

-          Azzal nem segítek magamnak, tudom, főnök – bólintott, aztán megtette azt, amitől Jude agya teljesen és totálisan elszállt. – Köszönöm, hogy segítesz. Nélküled nem hiszem, hogy menne a dolog.

Jude alig három perccel később űzött vadként rontott be a szobájába, bevágta maga mögött az ajtót, aztán csak járkált fel-alá, és szidta magát, meg az összes felmenőjét, meg úgy az egész világmindenséget is. Hogy lehetett ennyire hülye? Mégis hogy képzelte, hogy Zerónak bejöhet? Az arca égni kezdett, mikor visszagondolt arra a pillanatra, amikor megcsókolta. Egyrészről persze csodálatos volt és fantasztikus, Zero ajka kemény volt, az arca szúrós, és Jude semmit sem szeretett volna jobban, mint hozzábújni. És akkor Zero úgy eltaszította magától, hogy Jude majdnem felborult a székével. Vissza sem tudott emlékezni, hogyan tette meg a könyvtár és a szobája közötti utat, minden ködbe veszett előtte. Csak Zero arcára emlékezett… és arra az undorra, amit a szemében látott.

-          A francba! – temette kezébe az arcát, és lerogyott a padlóra. – Mit tettem?

Jude természetesen egy szemhunyásnyit sem aludt, így érthető módon némileg kómás fejjel indult el kedden az óráira. Rettegett attól, hogy valahol összefut Zeróval, ugyanakkor attól is félt, hogy soha többé nem látja a srácot. Próbálta értelmesebb mederbe terelni a gondolatait, például rögtön első óra után Lily keresésére indult.

-          Haragszol még rám? – lépett végül a lány mellé, aki egy nagyobb méterű falmélyedésben ücsörgött – Jude elég hamar rátalált, mivel ez volt az egyik kedvenc búvóhelye. Lily fölpillantott a könyvéből.

-          Nem haragszom rád – felelte olyan hangsúllyal, ami nagyon is azt feltételezte, hogy továbbra is borzasztóan pipa.

-          Holnap lesz a zh, nem igaz? Ma még simán gyakorolhatunk rá.

-          Óó, velem aztán nem kell foglalkoznod, elvagyok. A kis barátodnak nagyobb szüksége van a segítségedre. – Jude egy pillanatig hagyta magát elmerengeni azon, hogy Lily a kis barátjának nevezte Zerót.

-          Ha ettől jobban érzed magad, valószínűleg soha többé nem kéri a segítségemet. – A lány erre már hajlandó volt odafigyelni rá.

-          Mi történt? – Jude elpirult.

-          Igazad volt.

-          Ez nem újdonság – mosolyodott el Lily, de mivel látta, hogy Jude jelenleg nincs humoros kedvében, sóhajtott. – Most épp miben volt igazam? Abban, hogy Zero egy görény?

-          Nem.

-          Nem? Micsoda kár. Hát akkor? – A srác megnyalta az ajkát.

-          Megcsókoltam. Tegnap. A könyvtárban. – A vallomást követő süket csöndben Jude egyre hangosabban hallotta a saját szívdobogását. – Nagyon… nagyon sajnálom, Lily!

-          Most miért kérsz tőlem bocsánatot? – érdeklődött a lány mindenféle felháborodás nélkül. – Elvégre nem a pasimat támadtad le, meg ilyenek. – Pislogott párat, hogy rendezze a gondolatait. – Tehát abban volt igazam, hogy érzel valamit iránta? – Jude bólintott.

-          De nem akarok így érezni. És mivel elég nyilvánvaló, hogy neki esze ágában sincs kapcsolatba bonyolódni velem… így végeztünk egymással.

-          Ezt mondta neked?

-          Nem kellett mondania. Úgy eltaszított magától, hogy majdnem a fal adta a másikat. – Jude gyomra még mindig görcsbe rándult az emlék hatására. – Szóval vettem az adást, és nem zaklatom többé.

-          Jude, tudod, hogy imádlak, ugye?

-          Igen?

-          Igen – nevetett rá a lány, majd folytatta: - Imádlak, és pontosan tudom, hogy sosem szeged meg az ígéreteid. Zerónak azt mondtad, segítesz neki átmenni a vizsgán, és lelkifurdalásod lesz, ha most hagyod a fenébe az egészet.

-          De… - Lily feltartotta a kezét.

-          Jude, nem. Segítened kell neki. – A srác nem hitt a fülének.

-          Miért akarod, hogy folytassam? Utálod őt.

-          Most semmi jelentősége annak, hogy mit érzek iránta…

-          Dehogyisnem! – fakadt ki Jude, és nem érdekelte, hogy a mögötte elhaladók megbámulják-e. Rohadtul elege volt már belőle, hogy mindig helyesen cselekedett, és kérdés nélkül megtette, amit mások mondtak neki. – Te vagy a legjobb barátom, és ha te utálod a srácot, akkor átkozott legyek, ha tovább folytatom vele a tanulást! Mi van? – nézett hirtelen oldalra, ahol már néhány másodperce ott álldogált egy magas, izmos, meglepően jóképű srác, akit Jude mintha már látni vélt volna valahol. – Segíthetek valamiben?

-          Te vagy Jude Kincade?

-          Én – felelte a srác még mindig kissé mogorván, de a másik mintha észre sem vette volna az elutasító hangnemet.

-          Pazar. Mr. Brixton mondta, hogy keresselek meg.

-          Miért?

-          Az apám az egyik részvényes a Los Angeles Devilsnél. – Jude majdnem eltátotta a száját, mire a srác felnevetett. – Örülök, hogy ezzel már sikerült felkeltenem az érdeklődésedet.

-          Oh, én… bocs az előbbiért. Nem szoktam így viselkedni.

-          Nem gáz, Zero mestere annak, hogyan hozzon ki mindenkit a sodrából – mosolygott rá kedvesen, majd kezet nyújtott. – Danny vagyok. – Jude kicsit zavartan kezet rázott vele, és önmagát is meglepte a bizsergés, ami végigvágtatott a testén. Eddig biztos volt benne, hogy csak Zerót találja vonzónak, de talán tévedett. Merte remélni, hogy tévedett. – Szóval, ha ráérnél valamikor, csörgess meg – és lediktálta neki a számát. Jude egyik ámulatból a másikba esett. – Rendben, akkor minden jót, Jude.

-          Kösz. Neked is – tette hozzá elhalóan, mialatt Danny intett, majd elsétált a folyosón. 

Jude a következőkben egy rántást érzett maga mellett, amiről kiderült, hogy Lily, aki izgatottan rángatni kezdte a pulóverét.

-          Jesszuskám, Jesszuskám! – lelkendezett szinte némán.

-          Most mi van?

-          Ez a helyes pasi odavan érted!

-          Mi? Ezt mégis honnan veszed? – vonta fel a szemöldökét a srác, és közben érezte, hogy lángol a nyaka.

-          Lecsekkolt, mikor nem figyeltél oda.

-          Mikor? – döbbent meg Jude, Lily pedig nevetett.

-          Éppen azt magyaráztad, mennyire nem fogsz többé segíteni egy bizonyos valakinek, Danny meg közben melléd lépett, és tetőtől-talpig végigmért. És mondhatom, nagyon tetszett neki, amit látott! – Jude szívesen megkérdezte volna, hogy ezt miből szűrte le, de inkább csendben maradt. Lily továbbra is mosolyogva talpra pattant, majd belé karolt. – Ha nekem nem hiszel, majd tapasztalhatod, amikor találkoztok.

-          Hm – reagált Jude.

-          Hé, ugye találkozni fogsz vele? Ha jól vettem ki a szavaiból, az a te kedvenc tanárod végre hajlandó esélyt adni neked arra, hogy álmaid helyén töltsd a gyakornoki idődet.

-          Mindig elfelejtem, mennyire okos, Mr. Holmes. – Lily felkacagott, és Jude örült, hogy a lány borús hangulata már a múlté.

-          Kedves Watson, maga mindig lebecsül engem.

-          Többé nem fog előfordulni.

Jude a nap további részét csendes lebegésben töltötte, és néha azon kapta magát, hogy elkalandoznak a gondolatai, egyenesen Danny irányába. Ha Lily nem ülteti a fülébe a bogarat arról, hogy a srác megnézte magának… de ez még igazán nem jelent semmit. Később minden erejével megpróbált a tanulásra koncentrálni, de még este is, mikor Lilynek magyarázott, folyton arra várt, hogy Danny talán beállít a könyvtárba. Ami hatalmas nagy hülyeség volt részéről.

-          Mikor hívod fel? – szegezte neki a kérdést a lány. Nyolc óra múlt, ők pedig a szobáik felé tartottak.

-          Nem tudom.

-          Szerintem tedd meg most azonnal. Biztos forrásból tudom, hogy holnapra még nincs semmilyen programod. A tanuláson kívül, persze, de szerintem azt bármikor háttérbe lehet szorítani egy helyes pasi kedvéért. – Jude elmosolyodott. – Tetszik neked?

-          Talán – vallotta be. – De ez még nem jelent semmit.

-          Megértem, hogy nem akarod beleélni magad – kezdte a lány halkan -, de Danny rendesnek tűnik.

-          Rendes, de nem biztos, hogy meleg. Még az sem biztos, hogy én meleg vagyok!

-          Hát, ezt csak egy módon derítheted ki – kacsintott Lily eléggé egyértelműen, ami ismét zavarba hozta Jude-ot. A lány megveregette a vállát. – Jó éjt, Jude.

-          Jó éjt, Lily.

Jude nem volt egészen biztos abban, akar-e Dannyvel találkozni, egészen addig, amíg másnap a könyvtárba menet meg nem pillantotta Zerót, ahogy nagy átéléssel egy lánnyal smárolt, éppen a könyvtár bejáratával szemközt. Jude persze nem hitte, hogy ez a kis akció kifejezetten neki szólna, a látvány mégis meggyőzte arról, hogy neki bizony fel kell hívnia Dannyt. De úgy azonnal. Így ahelyett, hogy bevette volna magát a szokásos helyére tanulni, irányt változtatott, és megállt a menza közelében, hogy nyugalmasan telefonálhasson.

-          Halló?

-          Halló, Danny? Itt Jude Kincade.

-          Hé, szia! – Meglepett volt a hangja, de Jude szerint nem a rossz értelemben. – Nem is számítottam rád ilyen hamar. De örülök neki, hogy felhívtál.

-          Igen, nos… nem mintha ki akarnálak használni, vagy ilyesmi…

-          Jude Kincade, hivatalosan felhatalmazlak rá, hogy kihasználj, minden egyes alkalommal, amikor jól esik. – A srác feje olyan vörös lett, mint a Devils csapatmeze, de azért nyeldekelt párat, és hellyel-közel sikerült normálisan megszólalnia.

-          Rendben, akkor mit szólnál a ma estéhez? Ráérsz?

-          Edzés után ráérek, ha az úgy jó neked. Fél hatig vagyok.

-          Oké, akkor, hatkor a bejáratnál? Aztán majd eldöntjük közösen, hová menjünk.

-          Remek ötlet – mosolygott Danny. – Akkor később találkozunk.

-          Igen. Szia.

Jude alig akarta elhinni, hogy ő most tényleg randit beszélt meg azzal a helyes sráccal, aki talán még abban is segíthet neki, hogy bejusson a Devilshez gyakornoknak. Nagyon remélte, hogy a sikerszériája kitart legalább a nap végéig.

Nem tartott ki.