Nos, mit is mondhatnék az előző fejezet után... csupán annyit, hogy ez az egyik kedvenc fejezetem, így kíváncsi vagyok a fogadtatásra! :):)
-
Akarsz
róla beszélni?
-
Szerinted
ez az öltöny jó lesz?
-
Fantasztikusan
nézel ki – mondta Lily, aznap délután már századszorra. Egyébként az állítás
teljesen helytálló volt; Jude soha korábban nem nézett még ki ilyen dögösen. –
De nem erre gondoltam.
-
Tudom,
mire gondoltál, és a válaszom nem. – A srác megigazította a nyakkendőjét, aztán
kifújta a levegőt. – Izgulok.
-
Ugyan,
ez a Dementor is csak ember, nem igaz? Nem fogja leharapni a fejed.
-
A
neve Davenport, és nem kizárt, hogy leharapja a fejem, ha úgy tartja kedve.
-
Szerintem
meg imádni fog téged – vélte Lily, ahogy felpattant az ágyról. Végignézett a
srácon, lesöpört az öltönyéről néhány nem létező hajszálat, aztán
elmosolyodott. – Tökéletes!
-
Köszönöm
a segítséget.
-
Szívesen,
máskor is. Kapd el őket, Watson!
Jude büszke
volt magára, amiért a fehér ing mellett döntött, azon legalább nem látszik
majd, ha véletlenül kiütközik rajta az izzadtság. Mert biztos volt benne, hogy
ez az este némiképp meg fogja izzasztani. Már jó húsz perce Davenport irodája
előtt ücsörgött. Ötször elolvasott minden egyes plakátfeliratot, megbámulta a
rajtuk szereplő kosarasokat, még a szurkolólányokat is, bár ahhoz aztán tényleg
semmi kedve sem volt. Végül, mikor már sokadszor nézett rá az órájára, nyílt a
kintről befelé vezető ajtó, és megjelent egy férfi, aki éppen a mobilján
beszélt.
-
…
persze, hogy meglesz. Megígértem, nem? Csak adj még egy kis időt. Aha. Nem. Még
véletlenül sem talált. – A férfi felnevetett. Jude szerint nem sokkal lehetett
idősebb nála, de mindenképpen alacsonyabb volt, mint jómaga. Elegáns öltönyt
viselt, egyik kezét – amivel nem a mobilt tartotta – zsebre vágta. Haja
sötétbarna vagy fekete, visszafogottan felzselézve, szemei pedig sokkal
nagyobbak voltak, mint ami Jude szerint egy férfinak még elfér, érdekes módon
az idegennek mégis jól állt. – Majd hívlak a hírekkel. Igen. Nem, teljesen
felesleges. Oké, szia. – Mélyet sóhajtva kinyomta a hívást, majd ránézett az
egyik kényelmetlen széken kuporgó Jude-ra. A tekintete azonmód felcsillant,
szája mosolyra húzódott. Jude el sem tudta képzelni, ugyan mit láthat rajta,
ami ilyen vidámságra adhat okot. – Helló! Pete-re vársz?
-
Igen
– tápászkodott fel Jude, és a gyanúja azonmód begazolódott; jó egy fejjel
magasabb volt a fickónál. – Jude Kincade.
-
Kincade?
Komolyan? – Kezet ráztak. – Lucas vagyok, Pete jobb keze, mindenese, és jobb
napokon golfpartnere. Tudja, hogy itt vagy?
-
A
titkárnője szólt neki, mielőtt elment.
-
Na,
én nem bíznék a helyedben abban a nőben. Majd én szólok neki – ajánlotta
kedvesen, és meg is indult az iroda felé, amin bekopogott. – Pete? Ráérsz most?
Egy bizonyos Mr. Kincade van itt, és valószínűleg az minden vágya, hogy
tönkretedd az életét. Akarom mondani, szeretne neked dolgozni. Bejöhet?
Hála Lucas
jókedvének és közbenjárásának, Jude meghallgatása vidáman és zökkenőmentesen
zajlott le. Pete Davenport nem volt maga az ördög, sőt, lépten-nyomon
viccelődött, a lábát az asztalon pihentette, kezében pedig egy pohár italt
forgatott. Kikérdezte Jude-ot a tanulmányairól – amiről persze korábban már
nagy vonalakban értesült Mr. Brixtontól -, megtudakolta, miért is akar menedzser
lenni, végül pedig azt, hogy miért pont a Devilshez akar bekerülni.
-
Tudomásom
szerint itt van a legjobb gyakornoki program, amit eddig jóváhagytak, de az sem
elhanyagolható tényező, hogy alig tizenöt percre van a tengerparttól – tette
hozzá, mire Pete és Lucas nevetett. – Azért akarok bekerülni, mert a menedzseri
munka mellett a kosárlabda is fontos szerepet játszik az életemben, és úgy
tudom, Önöknél mindkettőt művelhetem párhuzamosan. – Pete bólogatott. – Tudom,
hogy itt rengeteget tanulhatnék, és végre a gyakorlatban is megtapasztalhatnám
azt, amivel eddig csak elméletben találkoztam. Végezetül pedig úgy gondolom,
remekül beleillenék a cég profiljába.
-
Teljesen
egyetértek – vigyorgott Lucas, aki az ablak alatt álló szekrénykének támaszkodott
hanyagul, karba tett kézzel, és elég sokat kalandozott el a tekintete Jude
irányába.
-
Rendben
van, Jude – bólintott Pete, majd a kezét nyújtotta. – Hamarosan hívni fogom a
döntésünkkel. Nagyon köszönöm, hogy befáradt. Élmény volt egy ilyen tehetséges
és értelmes fiatalemberrel társalogni.
-
Ezt
úgy mondod, mintha nem társalognál minden nap egy tehetséges, értelmes, és
veszettül helyes fiatalemberrel – szúrta közbe Lucas csipkelődve, Pete pedig
megforgatta felé a szemét.
-
Köszönöm,
hogy emlékeztetsz, rólad majdnem meg is feledkeztem.
-
Rólam
soha nem tudnál megfeledkezni, hidd el.
Jude ezek
után elbúcsúzott, majd felszabadultan, és halvány mosollyal a szája
szegletében, távozott. Az épület előtt elővette a telefonját, hogy felhívja
Lilyt a hírrel, amikor mögötte kicsapódott az ajtó.
-
Nos,
ez egész jól ment, nem igaz? – érdeklődött Lucas, ahogy zsebre dugott kézzel
megállt mellette.
-
Igen,
legalábbis remélem.
-
Nyugi,
Pete odavan érted.
-
Nem
tudom, szeretném-e, hogy odalegyen értem. Nem igazán az esetem. – A másik férfi
felnevetett.
-
Hát,
ennek igazából örülök. Mármint annak, hogy nem az eseted egy alacsony, pocakos,
kicsit öregedő pasas. – Jude is elmosolyodott. – Túlságosan nyomulósnak
tartanál, ha megkérdezném, hogy akkor lehetek-e az eseted?
Lily
természetesen még a szobájában téblábolt, mikor Jude jóval este nyolc után
hazaérkezett, mosolyogva, boldogan, meglazított nyakkendővel és összeborzolt
hajjal. A lány előbb csak alaposan végignézett rajta, majd keresztbe fonta a
karját maga előtt.
-
Megismerkedtem
valakivel – lelkendezett Jude. – És valószínűleg megkapom az állást, de az még
nem biztos.
-
Megismerkedtél
valakivel? – ragadta ki a lényeget Lily. – De mégis hol? A cégnél?
-
Igen.
-
Azta,
ezt nevezem mázlinak! És már randiztatok is, vagy miért néz ki így a hajad?
-
Hm…
megittunk valamit, ünneplés gyanánt. Remélem nem bánod.
-
Te
viccelsz velem? Ez fantasztikus! – Lily összecsapta a tenyerét, és feltérdelt
az ágyon. – És jól néz ki? Magas? Alacsony? Vicces? Okos?
-
Helyes
srác, alacsony, okos és vicces. Lényegében neki köszönhetem, hogy olyan jól
sikerült az elbeszélgetésem. – Jude ledobta magáról a zakót, majd elterült az
ágyon. Lily megütögette a mellkasát.
-
Úgy
örülök neked. – Aztán habozva folytatta: - De nem gyors ez kicsit? Úgy értem,
még csak nemrég… szakítottad meg a kapcsolatot Zeróval.
-
Ismerkedni
csak lehet, nem? – kérdezte a srác sóhajtva. – Kedvelem Lucast, és adni akarok
neki egy esélyt. Dannynek nem tudtam, mert Zero bekavart. Most nem szeretném
elkövetni ezt a hibát. Nem foroghat az életem egy olyan ember körül, aki még
nem nőtt fel egy igazi kapcsolathoz.
-
Persze,
tudom – hagyta jóvá Lily, ahogy Jude karján dobolt. – Csak azt akarom mondani,
hogy legyél óvatos. Zero nem az a fajta ember, aki könnyedén viseli, ha dobják.
Lily jóslata
szerencsére nem bizonyult helyesnek. Zero tiszteletben tartotta Jude kérését,
és többé nem szólt hozzá, csak abban az esetben, ha valamire egyedül egyáltalán
nem tudott rájönni. Jude-nak pedig ez így tökéletesen meg is felelt. Habár
kezdetben még szerette volna tudni, hogy mennek a srác edzései, betörte-e már
az új cipőjét, még mindig kidörzsöli-e az új egyenruha a hátát? De ugye ezekhez
már annyi köze sem volt, mint korábban.
Lucas
fantasztikus volt. Minden másnap találkoztak, elmentek moziba, étterembe,
bowlingozni, a második hónapfordulójukra pedig Lucas azt tervezte, hogy elviszi
a másikat a Devils meccsére, szigorúan a VIP páholyba, ahol arra is lehetősége
nyílik majd, hogy találkozzon a kosarasokkal és a menedzsereikkel, és
feltehessen nekik néhány kérdést. Persze Jude erről még mit sem tudott. Arról
sem volt halvány fogalma sem, hogy azon a pénteki napon Lucas megjelenik majd
az egyetemen, hogy elrabolja délutánra.
Jelenleg Jude még a legelső óráján
ücsörgött, és nézett ki a fejéből – persze csakis azért, mert már rég befejezte
a dolgozatot, a többiek viszont természetesen elpiszmogtak vele egy sort. Ahogy
Jude hátradőlt, egy halk sóhajtást hallott meg maga mögül, így oldalra
fordította a fejét, hogy odasandíthasson. Zero lehajtott fejjel rótta a sorokat
a dolgozatára, de mintha megérezte volna, hogy a másik őt nézi, feltekintett.
Jude nem áltatta azzal magát, hogy már semmit sem érez Zero iránt, mégis
meglepte az az erős rántás, amit a gyomrában érzett a pillantás hatására. Aztán
tekintete lejjebb kalandozott, majd megrázta a fejét, mikor látta, hogy a
harmadik kérdésnél Zero a rossz választ karikázta be. Ujjával előbb egy
hármast, majd egy kettest mutatott, de a srác vagy nem értette meg, vagy nem
volt szüksége a segítségére. Jude elszoruló szívvel fordult újra előre.
Később Lily
elhívta magával ebédelni, amire viszont csak fél kettő után kerülhetett sor,
addig ugyanis végig be voltak táblázva. Jude lehuppant az egyik székre, Lily
vele szemben a másikra, de hátra-hátranézett a válla fölött, mintha keresne
valakit.
-
Minden
oké? – kérdezte tőle Jude, mielőtt a szájába tuszkolt volna egy adag tésztát.
Egyébként is imádta ezt az egyetemet, de a menzájáért külön jó pontot érdemelt.
-
Aha,
hogyne.
-
Várunk
még valakit?
-
Te
vársz még valakit? – ütötte vissza a labdát azonnal, majd témát váltott. – Nem
felejtetted el, hogy jövő héten lesz az új bemutatóm, ugye?
-
Persze,
hogy nem – felelte a srác, és elővette a telefonját. – Látod, be is van írva a
naptáramba.
-
Ez
hízelgő.
-
Nem
mintha olyan elfoglalt ember volnék, akinek nehezére esik időt szakítani a
legjobb és egyetlen barátjára.
-
Elfoglalt
talán nem vagy, de párkapcsolatban élő igen – jegyezte meg a lány somolyogva.
Jude felköhögött egy koktélparadicsomot.
-
Khm…
még nem tisztáztuk, mi is van közöttünk…
-
Hát,
szerintem mindig a most a legalkalmasabb időpont – vigyorodott el Lily, aztán
mielőtt Jude akár egyet pisloghatott volna, árnyék vetült az asztalukra. A srác
komikusan lassan emelte föl a tekintetét.
-
Lucas!
Te hogy… vagyis, örülök neked! – pattant fel Jude, és megölelte a férfit, habár
nem volt benne egészen biztos, hogy Lucas milyen viselkedést vár el tőle mások
előtt. A következő pillanatban erre is választ kapott, mert a férfi nemcsak,
hogy visszaölelte, hanem kezébe fogta az arcát, és szájon csókolta. Ott, a
menza közepén, az ebédelő és trécselő diákok szeme láttára. Jude úgy érezte,
egy kicsit meghasadt a szíve.
-
Szia,
Kincade. Téged is jó látni. És természetesen azért jöttem, hogy elraboljalak.
-
És
honnan veszed, hogy hagyom magam?
-
Nagyon
meggyőző tudok lenni, ha még emlékszel. De bármikor kész vagyok akár a testemet
is bevetni a cél elérése érdekében. – Jude erre finoman elpirult, miközben Lily
vidáman bámulta a jelenetet. A beálló csendben megköszörülte a torkát.
-
Helló,
Lily vagyok!
-
Kezét
csókolom – hajolt meg Lucas. – A legjobb és egyetlen barátnő, már rengeteget
hallottam rólad.
-
Komolyan?
– csillogott Lily szeme. – Én is rólad! Habár Jude valamiért a piszkos
részleteket mindig kihagyja!
-
Nos,
talán azért, mert nincsenek piszkos részletek. Még. – És a végén Jude-ra
kacsintott, akit hirtelen elöntött a forróság.
-
Na,
nekem mennem kell! – ugrott talpra Lily hevesen, mire majdnem felborította a
kiürült tálcáját. – Aztán viselkedjetek rendesen, gyerekek!
-
Bírom
a barátnődet – foglalta el a megüresedett helyet Lucas. Összekulcsolta az
asztalon a kezét, és kicsit előre dőlt Jude irányába. – Megengedem, hogy
befejezd az ebéded.
-
Hálás
köszönetem.
-
De
utána kíméletlenül megragadlak, és magammal viszlek.
-
Hová
is?
-
Meglepetés.
De szerintem tetszeni fog. – Jude olyan gyorsan kezdte magába lapátolni az
ételt, hogy a láttán Lucas elnevette magát. – Oké, annyira azért mégsem kell
sietni. Előttünk az egész délután. De én bunkó meg sem kérdeztem, nem lenne-e
valami más programod…
-
Ami
azt illeti, lenne neki – szólalt meg mellettük Zero, akit Jude odáig észre sem
vett, pedig a kosaras mezében elég figyelemfelkeltő jelenség volt. Dühösnek
tűnő arckifejezéssel és összefont karokkal bámult le rájuk, mintha épp most
kapta volna valami csínytevésen őket. – Engem korrepetál délutánonként, vagy
ezt nem mondta?
-
Nem
kerültek szóba más pasik, ha érted, mire gondolok – kacsintott Lucas továbbra
is vidáman, majd hátradőlt. – El is felejtettem, hogy te is itt tanulsz. – Jude
ezen a ponton adott jelt magáról.
-
Várj,
ismeritek egymást?
-
Unokatestvérek
vagyunk, nem igaz, Zero? – és majdnem megveregette a srác vállát, de Zero
arrébb lépett, így Lucas keze lehanyatlott. Szerencsére a férfi nem volt olyan természet,
aki mindenféle bunkó viselkedést magára vesz. – Szóval Jude korrepetál téged.
Ennyire rosszul áll a szénád?
-
Nem
lehetek minden tanár kedvence.
-
Na,
igen, a nyalizás nem a te stílusod. Remélem nem bánod, ha a mai különóra
elmarad. – Zero itt alig észrevehető pillantást vetett Jude-ra.
-
Azt
akarod, hogy megbukjak? – Lucas nevetett.
-
Távol
álljon tőlem, de nem hiszem, hogy ezen az egy délutánon múlna minden, vagy
tévedek? – kérdezte immár Jude-tól, aki megrázta a fejét.
-
Majd
bepótoljuk – ígérte Zerónak, de nem nézett rá, helyette végre befejezte a
lassan kihűlő ebédjét. Lucas valószínűleg megérezhetett valamit a közöttük
keletkezett feszültségből, mert megkopogtatta az asztalt, majd felállt.
-
Na,
akkor odakint várlak, rendben? Zero, örültem. – Most meg sem kísérelte hátba
veregetni.
Nézték, ahogy a férfi kisétál, aztán Zero lehajolt, és két izmos
karjával megtámaszkodott az asztalon. Jude beláthatott volna a meze alá, ha
nagyon akart volna. Nem mintha nem emlékezett volna rá pontosan, milyen is a
srác sima bőre.
-
Szóval
most meg Lucas, hm? Mégis mióta? – Jude nem felelt. – Ja, tényleg, a tanuláson
kívül nem beszélhetünk másról.
-
Ez
a rendszer eddig nagyon is megfelelt, vagy nem? – A srác nyúlt volna a
tálcájáért, de Zero rátette a kezét a kezére. Szinte már gyengéden.
-
Miért
csinálod ezt? – kérdezte halkan. Még közelebb hajolt Jude-hoz, már-már a
fülénél volt az ajka. – Miért mész el random pasikkal?
-
Miféle
random pasikkal? Lucas nem random pasi, és Danny sem az volt. Vagy magadra
célzol? – nézett a szemébe merészen. – Kereken megmondtad, hogy nem hiszel a
kapcsolatokban, és én ezt tiszteletben tartom. Akkor te miért nem hagyod, hogy
valaki olyannal legyek, akit tényleg érdeklek?
-
Mikor
mondtam én olyat, hogy nem érdekelsz? A közeledbe sem mentem volna, ha így
lenne. – Jude ezt eleresztette a füle mellett.
-
Tényleg
nem értem, mi bajod. Nem lógok a nyakadon, nem kell velem olyasmiket tenned,
amit nem akarsz… azt hinné az ember, hogy pont erre vágytál, nem?
-
Hát
nem – vágta rá Zero. – Mert közben elvesztettem egy barátot is. – Jude
pislogott.
-
Mi
van? Most meg már barátok voltunk?
-
Én
annak tekintettelek téged.
-
Aha.
Barátság extrákkal, Zero? Tényleg? – A srác végre felállt. – Nekem megfelel így
a helyzet. Ha neked nem, az a te bajod. Szervusz.
Jude aznap
este Lucas lakásán kötött ki. Ha pontosabbak akarunk lenni, akkor Lukas
ágyában, a srác fölött. És persze ennek egyáltalán semmi köze sem volt a
bosszúhoz, de nem ám. Lucas helyes és rendes pasi volt, Jude pedig tudni
akarta, milyen vele a szex. Ahol ő lehetett az aktív fél. Jude számára már az
is hatalmas élmény volt, hogy ő irányíthatott, de emellett maga a szex is
felülmúlta a várakozásait. Az aktus végeztével már automatikusan öltözködni
kezdett volna, de Lucas átkarolta, magához húzta, és csókokkal halmozta el.
Jude szemébe könnyen gyűltek.
-
Mi
a baj? – kérdezte tőle a férfi, és ujja hegyével letörölte a könnyeit.
-
Semmi…
én…
-
Nem
szoktál ilyen gyengédséghez?
-
Nekem
még… nem igazán volt szeretőm.
-
A
profizmusodat elnézve ezt nehezen hiszem – mosolygott Lucas. – De ha így van,
annak még jobban örülök. Legalább nincs vetélytársam.
Ha Jude
kitekintett volna a rózsaszín felhő mögül, és felvilágosítja Lucast a valóságról,
akkor a férfi valószínűleg nem teszi azt, amit tett… és nem indítja el a
lavinát.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése