Shape of you 1. fejezet

Hölgyeim és uraim, drága olvasóim! Nagyon-nagyon izgulok most, ugyanis végre elkezdhetem feltölteni azt a történetet, amire eléggé büszke vagyok, és ami szerintem jól is sikerült! Zero és Jude a szívem csücskei, nagyon szeretek írni velük, ez alkalommal pedig egy college/university!AU-t hoztam nektek!

Zero természetesen az iskolai kosárcsapat tagja, menő nőcsábász, akinek azonban meggyűlik a baja az egyik választott tárgyával. És itt lép be a képbe Jude Kincade...

Remélem nektek is tetszeni fog, kellemes olvasást! :)

Az öltöző központi része vízben úszott.

-          A francba – reagálta le a helyzetet Jude Kincade, akinek egyáltalán semmi keresnivalója sem volt az öltöző közelében, elvégre aznap nem volt saját edzése, és szerette messziről elkerülni a profikat, de csak nem hagyhatta elázva a terepet… így gyorsan felmérte a lehetőségeit.

Egyes számú lehetőség. Összeszedi az összes fellelhető törülközőt, amivel felitatja a vizet, de a csapat biztos kinyírná, ha az edzés utáni zuhanyzásukhoz nem találnának tiszta törülközőt.

Kettesszámú lehetőség. Elszáguld a takarító bódéjáig, idetolja a felmosót, és feltakarít.

Még a végére sem ért a gondolatnak, máris elindult, hogy még a csapat érkezése előtt végezzen.

Természetesen nem végzett. Már csak egy egészen kis hely volt hátra, mikor meghallotta a közelgő lépteket, aztán kivágódott az ajtó. Jude úgy, ahogy volt, kezében a felmosóval, megdermedt, és csak bámult a srácra, az meg visszabámult rá. Jude már épp megszólalni készült, mikor újabb léptek hangzottan fel, ordibálással és vihogással vegyítve.

-          Hééé, Zero! Azt hittem, zuhanyozni akartál.

-          Úgy volt, de gondoltam leszek olyan rendes, és megvárom drága csapattársaimat – mondta Zero ahogy visszalépett a folyosóra. – Jut eszembe, láttátok már az új szurkolólányokat?

-          Vannak új szurkolólányok? – kérdezték azonnal kórusban.

-          Naná. Épp most gyakorolnak – közölte Zero, mire ismét lábak dobogtak, csak ezúttal az ellenkező irányba.

Jude tátott szájjal bámult továbbra is.

-          Mire vársz még? Igyekezz! – dörrent rá Zero, majd elvonult mellette a zuhanyzó irányába. A felhangzó vízcsobogás végre Jude-ot is mozgásra ösztökélte.

Fél perc alatt felmosott, majd visszaszolgáltatta a gépet a takarítónak. A folyosón a kosarasok kötelességtudóan meglökdösték, mielőtt pacsizva betódultak az öltözőbe. Jude az oldalát dörgölve azon töprengett, vajon ki lehetett az árvíz okozója, de enyhén összerezzent, mikor Zero, immár utcai ruhában, megjelent. Jude összegyűjtötte a bátorságát, hogy köszönetet mondjon, de a másik srác úgy sétált el, mintha észre sem vette volna őt, ahogy ott állt az ajtó mellett.

-          Ez ismét egy tökéletes dolgozat, Jude – lapogatta meg a hátát Mr. Brixton.

-          Köszönöm, uram.

-          Köszönöm, uram – hangzott a gúnyos motyogás a háta mögül, majd Jude érezte, hogy valami karcolja a tarkóját. Odakapott.

-          Mr. Taylor – fordult meg hirtelen a tanár, mire Jude tarkójáról azonnal eltűnt a körző – mert a srác persze tudta, hogy az volt.

-          Jelen, uram. – Jude elhúzta a száját a nyilvánvaló gúnyt hallva.

-          Meg tudná nekem magyarázni, mégis miért vette föl ezt a kurzust? Mert nyilvánvalóan inkább lenne bárhol máshol, mint itt.

-          Az ösztöndíjam megtartásához kell.

-          Miért nem keresett valami könnyebbet? Mondjuk a filozófiát? – Többen halkan kuncogtak.

-          Csak ez adja meg egyben a kellő kreditet, uram.

-          Nos, ha így halad, nem lesz meg az a kredit. – Azzal lecsapta a srác asztalára a dolgozatát. – Én a maga helyében elkezdenék tanulni.

-          Én meg a maga helyében elkezdenék edzeni – vágott vissza Zero, mire mindenkinek elakadt a lélegzete. Jude hátrafordult, hogy leállítsa valahogy a másikat, de a srác folytatta is: - Máskülönben a nagyon csinos és nagyon fiatal neje meg fog pattanni valami mással. Mondjuk egy kosarassal.

Jude rebbenő tekintete visszatért a tanárra, aki ahelyett, hogy ordítozva a srácra vetette volna magát, csak elmosolyodott. Jude biztosra vette, hogy a férfinak nem ez volt az első találkozása problémás diákkal, máskülönben nem tudta volna mindezt ilyen higgadtan kezelni. És Jude valahol büszke volt rá azért, hogy nem adta meg Zerónak az elégtételt.

Az óra hátralévő része szerencsére fennakadás nélkül telt el, és Jude már egészen meg is feledkezett a kis intermezzóról, míg a mosdó előtt elsétálva valaki el nem kapta, és be nem rántotta az egyik fülkébe.

-          Mi a fenét csinálsz?

-          Figyelj, Kincade – mászott bele az arcába Zero, így Jude addig húzta hátrafelé a fejét, míg csempének nem ütközött, de még így sem érezte azt, hogy elég távol lennének egymástól.

-          Ha nem vetted volna észre, már eddig is figyeltem.

-          Helyes, mert csak egyszer fogom elmondani. Segíteni fogsz nekem abban, hogy meglegyen ez a tárgyam.

-          Álmodj csak. – Jude megkísérelte elütni a másik kezét, de csak annyit ért el vele, hogy Zero még erősebben szorította a pulóverét. – Elengednél végre?

-          Nem. És tudod miért? Mert tartozol nekem, Okoska.

-          Mi van? Mégis miért? – Zero elvigyorodott, Jude pedig tényleg nagyon szeretett volna valahol máshol lenni.

-          Mert kihúztalak a csávából az öltözőben, rémlik? – Jude nyelt egyet, mert persze nagyon is emlékezett.

-          Igen, segítettél, na és? Habár gondolhattam volna, hogy te aztán semmit sem teszel önzetlenül…

-          Szuper, máris ismersz. Tehát, mikor szoktál tanulni?

-          Először is, egy percig sem állítottam, hogy segítek… - Zero erre olyan hangosan sóhajtott fel, hogy azt valószínűleg még a női mosdóban is hallották.

-          Kincade, felőlem itt tölthetjük a nap hátralévő részét, de innen addig nem távozol, amíg bele nem egyezel. – A srác közelebb tolta hozzá karakteres, enyhén borostás állát. – Tehát?

Jude igazából nem sok kifogást tudott felhozni az ellen, hogy segítsen a srácnak, hacsak azt nem, hogy Zero volt messze a legidegesítőbb személy az egész egyetemen, és ez azért már valami.

-          Rendben – sziszegte végül. – Segítek. – Aztán, meglátva a srác önelégült mosolyát, folytatta: - Minden délután öttől nyolcig a könyvtárban vagyok.

-          Mi van? Nyolcig? Ugyan miért?

-          Mert nyolcig van nyitva a könyvtár – felelte Jude magától értetődően, majd kihasználva Zero döbbenetét kislisszolt mellette a fülkéből – ami nem ment egyszerűen, ugyanis elég széles volt mindkettőjük mellkasa -, majd odalépett a csaphoz.

-          Te most szívatsz – hőbörgött Zero. – Három teljes órán keresztül magolsz minden egyes nap? Neked egyáltalán nincs magánéleted?

-          Nincs – hangzott a válasz továbbra is egyenletes hangon, bár Jude nyaka vörösödni kezdett. – Tanulni jöttem ide, nem szórakozni.

-          A kettő nem zárja ki egymást.

-          Valóban? Akkor miért is állsz bukásra ebből a tárgyból? – nézett Zeróra a tükrön keresztül. – Biztosan nem azért, mert annyit tanulsz.

-          Kell ez a tárgy az ösztöndíjamhoz – ismételte meg Zero a korábbi szavait, bár Jude-nak úgy tűnt, inkább önmagát győzködi.

-          Ha hajlandó vagy feláldozni a szabadidőd egy részét az ösztöndíjad megtartásáért, akkor segítek – mondta Jude, ahogy a kukába dobta az összegyűrt papírtörlőt. Ahogy ránézett Zeróra, hirtelen már nem látta benne azt a fene nagy kosárlabdasztárt, akitől jobbnak látta távol tartani magát. Zero akkor csak egy másik srác volt, aki – bár igen érdekesen – segítséget kért, Jude pedig nem tehetett mást, belement a dologba.

-          Hajlandó vagyok összeállni veled, Kincade – sóhajtott végül Zero. – Hétfőn találkozunk. – És már ott sem volt.

Jude a maga részéről kételkedett benne, hogy ez az egész terv megvalósítható, de ő maga azért kötelességtudóan megjelent hétfő délután a könyvtárban, és kikérte a szokásos elszeparált asztalait. Séta közben ide-oda ugrált a tekintete, de a jól megszokott arcokon kívül nem látott mást – vagyis Zerónak még nyoma sem volt. Jude nagyot sóhajtva huppant le a helyére, majd kipakolta maga elé a tankönyveit.

-          Hát itt vagy! – A srác összerezzent a hangoskodásra, és behúzta a nyakát.

-          Lily, már ezerszer megkértelek…

-          Jó, igen, bocsánatért esedezem – hadarta a lány, és elfoglalt egy széket az asztal másik oldalán. – Mindenhol kerestelek! – Jude felvonta a szemöldökét. – Csak vicceltem, sehol máshol nem kerestelek, de egyébként tényleg kerestelek.

-          Érdemi beszélgetést is fogunk folytatni, vagy tovább sziporkázol? – A srác belelapozott a könyvébe, majd előhúzta a sárga kiemelőt a táskájából.

-          De kis undok vagy ma – jegyezte meg Lily, és feljebb tolta a szemüvegét. Jude sóhajtott.

-          Ne haragudj, kicsit ideges vagyok.

-          Miért? Milyen zh lesz holnap? Lemaradtam valamiről? – Jude beszívta az alsó ajkát, mire a lány szeme elkerekedett. – Hoppá, te nem is a tanulás miatt aggódsz! Kitől zsongtál be ennyire? – A válasz a következő pillanatban szó szerint besétált a képbe két izmos lábán, arcán gúnyos kifejezéssel, szája szegletében halvány mosollyal.

-          Azt hiszem, erről én tehetek – mondta Zero önelégülten, mielőtt meghajolt volna Lily felé. – Helló. Még nem volt szerencsém.

-          És ez volt az én szerencsém – morogta a lány elvörösödve, majd kapkodva fölpattant. – Akkor nem is zavarok. Majd találkozunk – intett Jude irányába, ami annyit jelentett, hogy később kíméletlenül ki fogja faggatni.

-          Cuki csaj. Ő a barátnőd? – érdeklődött Zero, nyilvánvalóan továbbra is gúnyosan, mialatt becsusszant Lily megüresedett helyére. Jude őszintén hálás volt, amiért nem a mellette lévő széket választotta. Közben meg valahol szomorú is.

-          A barátom – felelte foghegyről. – Késtél.

-          Mea culpa, mester – vont vállat Zero, figyelembe sem véve, hogy picit sikerült lenyűgöznie a másikat azzal, hogy ismeri a kifejezést. – Edzésem volt. Éppenséggel még most is tart, de kénytelen voltam kimenteni magam azzal, hogy tanulnom kell.

-          És? Ez nem hazugság.

-          De nem is igaz. Az igazság az lett volna, hogy éppen kínpadra visznek. – És tényleg olyan arccal vette elő a cuccait, mintha már elkezdték volna kerékbe törni.

-          Nem gondolod, hogy sokkal gyorsabban tudnál haladni, ha nem szenvednél ennyire látványosan? Semmivel nem lesz könnyebb, ha ezt csinálod.

-          Hadd kérdezzek valamit! Neked annyira kellemes bejárnod általános tesire? – dőlt előre Zero, mire Jude automatikusan hátrált.

-          Ez meg hogy jön ide? Nem is járok általános testnevelésre – tette hozzá az igazsághoz híven, amivel váratlanul felkeltette a másik érdeklődését. Ezt csak abból tudta leszűrni, hogy Zero felvonta az egyik szemöldökét. Ami igazából elég szexi mozdulat volt, ha jobban belegondolt. De nem akart jobban belegondolni.

-          Hát akkor mire jársz? Felvettél egy rendes sportot? Melyiket? – Jude tényleg nem akarta az orrára kötni ezt a dolgot, mert semmi köze nem volt hozzá. Mégis azon vette észre magát, hogy beszél.

-          Kosarazok.

-          Kizárt dolog! – nevetett fel a srác hitetlenkedve, és ez a szíve mélyén kicsit bántotta Jude-ot. Hallgatásba merült hát, és elkezdte olvasni az egyik fejezetet, bár érdekes módon a szeme előtt pontok ugráltak, mintha menten elájulna. – Basszus, bocs – szabadkozott Zero. – Csak… nos, nem mondhatom, hogy nem vagy sportos alkat, mert jobban megnézve a vállad szélesebb, mint az enyém. Ez hogy nem tűnt fel, mikor a mosdóban voltunk? – Jude érezte, hogy égni kezd a füle, és hát persze, hogy pont akkor kellett elsétálnia mellettük az egyik csoporttársának, aki előbb Zeróra bámult, majd Jude-ra, végül felvont szemöldökkel továbbállt. Ez is mutatta, mennyire komikusan néznek ki együtt. – De ha kosarazol, akkor hogyhogy nem láttalak még sosem?

-          Te profi vagy, én meg nem – vetette oda Jude, mintegy jelezve, hogy szeretné már lezárni ezt a témát. – Tehát, mivel akarod kezdeni? Mi nem világos?

-          Az nem világos, hogy miért nem lehet veled normálisan beszélgetni – dohogott Zero.

-          Nem azért vagyunk itt, hogy haverkodjunk – mutatott rá Jude, és nyelt egyet. Mégis miért érezte magát olyan furcsán? – Kezd el olvasni a fejezetet, és ha valamit nem értesz, kérdezz.

-          Mi lenne, ha inkább átpasszolnád a füzeted? Biztos értelmesebben írsz, mint ez a csóka – és megkocogtatta a könyvborítót.

-          Nem adom oda a füzetem. Benne van a házim.

-          Óó, tényleg? – kérdezte Zero úgy, mintha ez az információ meglepte volna. – Hát nem kell aggódnod, nem másolom le. – Aztán, mikor Jude felvonta a szemöldökét, elvigyorodott. – Oké, talán átfutom, és az alapján megírom a sajátomat. De szó sem lesz másolásról, becsszó!

-          Valamiért nem tudok hinni neked – mondta a srác csendesen. – Előbb olvass, aztán segítek megírni a leckét. – Mivel valószínűtlennek tűnt, hogy ennél jobb ajánlatot kapjon, Zero bólintott, felcsapta a könyvét – aminek fülsértően ropogott a gerince -, és a megadott oldalra lapozott. – Nem sokat volt még a kezedben, mi?

-          Tévedsz. Ezzel szoktam lecsapni a legyeket a koleszban. Meg ez volt a támaszték az íróasztalom alatt. Majdnem meg sem találtam. – És mindezt úgy mondta, mintha azt várná, hogy Jude majd viccesnek találja, és nevet rajta. Hát Jude nem nevetett, így Zero arcáról is lehervadt a mosoly. – Oké, nincs duma, megértettem, főnök.

-          Nem vagyok a főnököd.

-          Nem? Pedig én néha határozottan úgy érzem.

A negyedik nap délutánjára Zero már megtanult nem késni, és nem beszélt többé feleslegesen – illetve jobbára nem beszélt feleslegesen, de azért nem bírta megállni, hogy ne jegyezzen meg egy-két dolgot.

-          A könyvtáros megbámulta a fenekem. Szerinted bejövök neki? – Jude erre azt felelte, hogy Zero mindenkinek bejön. Csak nem mondta ki hangosan.

-          Az előbb segítettem egy csajnak elérni egy könyvet. Megadta a számát. Ki hitte volna, hogy itt ilyen könnyen lehet felszedni valakit? – Jude erről nem tudott nyilatkozni, tehát csendben maradt.

-          A kis barátnőd miért nem jön? Utálja a képem, vagy mi? – Ami azt illeti, pontosan ez volt a helyzet, de közel sem azért, mint amit Zero gondolt.