Wei Wuxian azt hitte, már mindent látott – legalábbis sokkal többet, mint a legtöbb ember -, mégis, amikor aznap reggel kilépett a pavilon ajtaján a teraszra, elakadt a lélegzete. A tiszta, érintetlen, hófehér hótakaró olyan érzést keltett benne, mintha a Mennyekben ébredt volna. Semmi más zajt nem hallott, csak a tulajdon szívverését. Általában nem állhatta a csendet, ezúttal azonban olyan nyugalom szállta meg, aminek nem akart véget vetni. Mosolyogva gondolt vissza tanulóéveire, amikor bárhol máshol szívesebben lett volna, mint a Lan család birtokán. Most sehol máshol nem akart lenni, csak ott. A háta mögött összekulcsolt kézzel csodálta a látványt, mikor apró mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából. Az addig érintetlen hóban felfedezett egy lyukat, ami mintha folyamatosan tágult volna. Egy előző életben Wei valószínűleg a kardjára pattant volna, hogy a lyuk fölé lebegve lekukkantson rá, most viszont kénytelen volt bokáig gázolni a hóba, amiből aztán nagyokat nevetve felemelt egy reszkető nyulat.
- Hát te, kis barátom? – Wei a mellkasához szorította az állatot, hogy mielőbb felmelegedjen. – Hogy kerülsz ide? – A nyuszi belefúrta rózsaszín orrocskáját a fiatalember tenyerébe, aki erre váratlan módon elérzékenyült. – Khm, na! Keressük meg a társaidat, jó? Majd ők megvigasztalnak. – Wei visszalépett a pavilon elé, ahol még annyi ideje sem volt, hogy lerázza fekete ruhájáról a havat, felbukkant mellette a Lan család két tanítványa. Ki lehetett találni, melyik kettő volt az.
- Bele akartad fojtani szegény nyuszit a hóba?! – háborgott Lan Jingyi, és megpróbálta kitépni Wei karjaiból az állatot.
- Nyilvánvalóan nem erről van szó – kelt védelmére azonnal Lan Sizhui. Arca ragyogott a kedvességtől és a szeretettől, ahogy a fekete ruhás férfira nézett. – Éppen kimentette a nyuszit, igaz, Wei úrfi?
- Eh, hát persze! Hogyan is tudnék megölni egy ilyen cukiságot?
- Mintha az elején nem megenni akartad volna!
- Éppen tegnap este értékeltük ki a legutóbbi dolgozatotokat – váltott gyorsan témát Wei, és ahogy számított rá, Jingyi nyomban behúzta a nyakát. – Egy-két embernek sajnos ismét gyakorolnia kell majd a kézenállást!
- Wei úrfi – mondta Sizhui -, honnan jött ez a nyuszi?
- Azt nektek talán jobban kellene tudnotok nálam. – A nyuszi időközben összeszedte magát, és most kapálózva próbált kiszabadulni Wei kezéből. A fiatalember letette a megtisztított ösvényre, mire a nyúl nyomban neki is iramodott. – Valaki nagyon izgatott.
- Vagy nagyon hiányol valakit! – jegyezte meg célzatosan Jingyi. Wei nem törődött vele, inkább a nyuszi nyomába eredt. Séta közben megfordult, kezeit összekulcsolta a háta mögött, és hátrafelé lépkedve megkérdezte:
- Mit kerestek itt ilyen korán?
- Ellenőriztük, megtakarították-e a járdákat, hogy ki tudj jönni – felelte Sizhui.
- Úgy. És ez a ti fejetekből pattant ki, vagy valaki megkért rá?
- Természetesen magunktól jutott eszünkbe! – háborgott Jingyi, és Wei pont erre számított. Színpadiasan a szívére szorította a kezét.
- Hát ennyire fontos vagyok nektek? – Jingyi rájött, hogy csőbe húzták, de nem hagyta magát. Vállat vont, majd megköszörülte a torkát.
- Ha már így a nyakunkon ragadtál… akár törődhetünk is veled. Egy kicsit. – És azzal megkerülve Weit a nyuszi után sietett.
- Tényleg kedvel téged – bizonygatta Suzhui gyengéden. – Mindenki kedvel.
- Ez csak azért lehet, mert nem emlékeztek rá, miket műveltem régen. – Sizhui erre nagyon komolyan a szemébe nézett, mintha a lelkéig akarna lelátni.
- Tudjuk, ki vagy. Tudjuk, miket tettél. Sosem fogjuk elfelejteni. És becsülünk téged érte.
Wei Wuxian szeszélyes és szenvedélyes ember hírében állt, ami a szívén az a száján. Sosem titkolta, ha valakit kedvelt, vagy éppen utált. Újjászületése után javult valamelyest a modora, már nem ugrott azonnal minden provokációra, és azt is elfogadta, hogy a Lan klán ritkán mutatja ki az érzelmeit. Amikor viszont mégis megtörtént, az megdobogtatta Wei fáradt szívét. Egy atyai mozdulattal Sizhui fejére tette a kezét, majd folytatták útjukat.
A nyuszi egyenesen beugrált a Könyvtár pavilonba, és célirányosan az egyik asztalhoz tartott, mintha keresne valakit. A helyiség üres volt, így az állat lógó fülekkel nézett rájuk, mintha őket okolná a történtekért. Wei Wuxian nevetett, és ismét a karjába vette.
- Valaki nagyon hiányzik neked, nem igaz? – és megcirógatta a fülét. Azonnal érzékelte, mikor valaki felbukkant a Könyvtár belsejéből. – Zewu-jun! – Wei és a fiúk is tiszteletteljesen meghajoltak.
- Wei úrfi. Sizhui, Jingyi. – Lan Xichen ugyanúgy mosolygott, mint korábban; szeretetteljesen és törődőn, Wei azonban úgy érezte, minden egyes hónappal, ami eltelik Jin Guangyao halála óta, a férfi veszít a ragyogásából és életerejéből. – És ő kicsoda? – Lan Xichen is a nyuszi puha szőréhez érintette az ujját, majd elmosolyodott. – Már értem. Itt is van.
- Bátyám. – Lan Wangji a szokásos csendes mozgásával érkezett meg a pavilonba. Sizhui és Jingyi még jobban kihúzták magukat, és illőn meghajoltak. Wei Wuxian még nem emelte fel a fejét, tovább simogatta a nyuszit, aki viszont meglátva Lan Wangjit, nyomban átkéredzkedett a karjaiba. Lan Wangji bal kezével átvette, a mellkasához emelte, mire a nyuszi azonnal megnyugodott. Wei meg tudta érteni; ő is szívesen heverészett Lan Zhan mellkasán, a szívverését hallgatva.
- Persze – felelte Lan Xichen, mintha egy megkezdett beszélgetést folytatna. – Ma én fogom tartani az órákat – mondta a két fiatalnak. – Menjünk is, mindjárt harangoznak.
- Máris karácsony van? – suttogta Jingyi kifelé menet; egyértelmű volt, hogy Lan Xichen engedékenyebb tanár, mint Lan Wangji.
Mikor kettesben maradtak, Wei Wuxian végre felpillantott. Lan Zhan hófehér, makulátlan ruhájában ugyanolyan volt, mint mindig, csupán néhány dolog utalt arra, mennyire megváltozott az élete; egyrészt a ragaszkodás, ahogy az apró nyulat a karjában tartotta, másrészt az arca, ami elérzékenyült, akárhányszor Weire nézett. Na persze ezt egyedül talán Lan Xichen vette volna észre.
- Mutatni akarok valamit – mondta Lan Wangji.
- Nekem?
- Igen.
- Akkor menjünk.
Lan Wangji kivezette őt a pavilonból, el a helyiségek mellett, ahol a tanítványok ültek és tanultak, el a saját pavilonjuk mellett, hátrafelé tartva, ahol, mielőtt a hegyekhez ért volna az ember, egy kisebb erdő és egy tágas mező terült el. Az erdő szélénél Lan Wangji átadta a nyulat Weinek, fellépett a kardjára, majd magához húzta a fekete ruhás fiatalembert. Így siklottak át a fák felett, egészen egy apró házikóig, ami a hótakaró közepén feküdt. Füst kígyózott a kéményből, a teraszon egy hintaszék állt, odabentről pedig ínycsiklandozó illatok birizgálták Wei gyomrát. Lan Wangji felsétált a három lépcsőfokon, aztán várakozón Wei felé fordult. Wei Wuxian lerakta a nyulat, mire az nyomban eltűnt a házikó belsejében. A fiatalember szíve a torkában dobogott; annyiszor elképzelte már ezt a pillanatot, megélni mégis más volt. Odabent egy megterített asztal várta, a házikó hátuljában, paravánnal eltakarva állt egy kád, bal kézre esett egy egyszerű, bevetett ágy, mellette pedig egy pokrócon összebújva szendergett két hófehér nyúl. Wei Wuxian úgy érezte, mintha a sok-sok éve magával cipelt terhek végre lekerültek volna a válláról; hirtelen olyan könnyű lett a teste, hogy képes lett volna kard nélkül a levegőbe emelkedni. Megfordult, hogy Lan Wangjira nézzen, aki továbbra is az ajtóban állt, mint egy kőszikla, várva a reakcióját. Wei könnyes szemmel elmosolyodott, odalépett hozzá, és a mellkasára hajtotta a fejét. Lan Wangji szívdobogása elmondta neki, mennyire ideges volt a másik. Behunyta a szemét, mikor kedvese átkarolta.
- Itthon vagy – mondta Lan Wangji.
- Itthon vagyok. – Wei Wuxian hazatért.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése