Jin a szemét dörgölve sétált a barakkoktól a rájuk várakozó autó felé. Aznap még a szokásosnál is korábban kellett kelniük, de ezt egyikük sem bánta; végre újra kiléphetnek a telep kapuján, néhány óráig végre újra civilnek érezhetik magukat, jóllehet azok már jó tíz éve nem voltak. Neki nem ez volt az első eltávja, ahogy Ho-seoknak sem, Nam-joon viszont feszélyezettnek tűnt, mintha félne elhagyni a szabályozott környezetet.
- Minden szuper lesz – nyugtatta Ho-seok, mintha ugyanazt látta volna meg a vezérben, mint Jin.
- Nem vagyok ideges – állította Nam-joon, de azért látszott, hogy a nyaka megfeszült. Jin szívesen beszállt volna a vigasztalásba, de igazság szerint megértette barátját. Nam-joon még alig tette be a lábát, máris történt egy kisebb incidens, ami nagyban befolyásolta a viselkedését. Jin és Ho-seok gyorsan és gond nélkül beilleszkedett, Nam-joon azonban azóta is feszült maradt.
- Azért csak szólj, ha védelemre van szükséged! – nevetett Ho-seok, és megveregette a saját mellkasát. – Igazi akcióhős vagyok, tudod!
- Tudom – mosolyodott el Nam-joon épp, mikor végre megérkeztek a kocsihoz.
Az eltáv csupán egyetlen napra szólt, és nem Jin kérvényezte. Ho-seok és Nam-joon is csak a fejét rázta, tehát valaki külsős intézte el, hogy azon a napon elhagyhassák a telep területét. Jin nézte egy darabig az elsuhanó, egyre világosabb tájat, aztán mégis sikerült elszundítania.
Puffanás zaja térítette magához, mire azonnal készültségi állapotba került. Felmérte a környezetét, és mikor rájött, hogy továbbra is az autóban van, biztonságban, kezdett megnyugodni. A csattanást a csukódó ajtó okozhatta, ahogy társai kiszálltak, mert már nem ültek mellette. Jin elhúzta az ajtót, és kilépett a betonra.
- Csipkerózsika is felébredt végre!
- Nem aludt túl sokat az elmúlt napokban – kelt a védelmére Ho-seok. Jin nem is tudta, hogy barátjának is feltűnt.
- Ismerős ez a hely – nézett körbe, aztán rámosolygott a bejárati ajtóban rájuk váró Yoon-gira. – A live-jaidból legalábbis, mivel eddig még nem kaptam személyes meghívást.
- Neked mióta van szükséged személyes meghívásra?
- Amióta nagyon betartja a szabályokat! – nevetett Ho-seok.
- Jól van, gyertek be! A reggeli tálalva!
- Micsodaaa? – ámuldoztak kórusban, de a történetnek persze a fele sem volt igaz. Az alapanyagok a hűtőben várakoztak, Yoon-gi azonban olyan elfoglalt volt, hogy nem volt ideje elkészíteni őket barátai érkezésére. Jin azonnal nekiállt, hogy orvosolja a helyzetet, ugyanis mind elég éhesek voltak.
- Meddig tudtok maradni? – kérdezte Yoon-gi.
- Holnap tízig kell visszaérnünk – felelte Nam-joon. – Te kérettél ki minket?
- Nem. – A másik három kétkedő arcot vágott. – Tényleg nem.
- Akkor honnan tudtad, hogy jövünk? – tudakolta Ho-seok.
- Jimin szólt, de nem tudom, hogy ő volt-e. Én azt hittem, ti intéztétek el. – Annyiban hagyták a dolgot.
A kiadós reggeli után kiültek a teraszra, ahol felváltva sztorizgattak egymásnak. A három bevonult persze figyelemmel követte Yoon-gi egyre növekvő népszerűségét, de élőben hallani mégis más volt. Néhány órával később nagy csengés-bongás hallatszott a bejárat felől, mire Yoon-gi felállt, hogy beengedje az újonnan érkezőt.
- Hyung! – szólt Tae lelkes üdvözlése mindenkinek. – Lemaradtam a reggeliről?
- Eléggé.
- Nem baj, majd pótolom ebédnél. – Csillogó szemmel nézett végig rajtuk. – Mikor láthatom az izmaitokat?
- Soha – reagált Ho-seok. – Perverz vagy?
- Ha azt mondom, igen, leveszed a pólód? – Ho-seok hozzávágott egy párnát. – Jaj, ugyan! Odabent biztos minden nap félmeztelenül mászkáltok!
- Nem éppen – mondta Nam-joon. – Elég gyakran vagyunk éjszakai kiképzésen, ott pedig életet menthet több réteg ruha. – Tae elszontyolodott.
- Hamarosan majd a saját szemeddel láthatod! – nyugtatta Ho-seok gonoszkásan. – Már csak néhány hónap!
- Fel fognak falni! – rémüldözött Tae, és az arcára tapasztotta a kezét. Néhány pillanat múlva aztán levetette magát Jin lábához, és esdeklő szemekkel ránézett. – Hyung, ugye megvédesz majd?
- Hát persze – felelte Jin kedvesen mosolyogva, és megsimogatta a másik hátát. – Eddig talán nem vigyáztam rád?
A délután a szokásos, kaotikus mederben folyt tovább. Jin elkészítette az ebédet, amit mindenki befalt; közben énekeltek, táncoltak és nevettek. Épp az edényeket szedték össze, mikor befutott Jimin.
- Az iramod még mindig nagyon halálos, Jimin! – nevetett rá Ho-seok, ahogy megölelték egymást.
- Ez a vicc már millió éves, találj ki valami újat! Jó illatok vannak! – fordult aztán a konyha felé, ahol Jin a kezébe nyomott egy megpakolt tányért. – Jin-hyung! Mindig tudod, mire van szükségem!
- Bent is legszívesebben a konyhára osztották volna be – mesélte Ho-seok. – De aztán rájöttek, milyen jól meg tudja őrizni a hidegvérét, ezért inkább a barakkok őrzését bízták rá.
- Be kell mószerolnod a társaidat? – kérdezte Tae.
- Ha szabályszegésen kapom őket, akkor igen. – Jin felvonta a szemöldökét. – De nem vagyok valami szemfüles, úgy tűnik. – Nevettek.
- Valamire nagyon kíváncsi vagyok – mondta Yoon-gi, mire mind ránéztek. – Tényleg igaz, hogy a férfiak egymás ágyában alszanak, hogy melegítsék egymást? – Tücsökciripelős csend helyett Nam-joon és Ho-seok nyomban elkezdett hevesen tiltakozni.
- Ez csak pletyka! – mondta Nam-joon, Ho-seok pedig bólogatott.
- Mióta ott vagyok, egyszer sem voltam tanúja ilyesminek! Még csak fel sem merült, hogy így lenne. – Jin közben elrendezte az edényeket, majd visszatért volna a társasághoz, mikor Jimin megköszörülte a torkát.
- Yoon-gi, neked nem jelenésed van ma este?
- De.
- Nem kell készülődnöd? – Yoon-gi felvonta a szemöldökét, aztán egy nagy sóhaj kíséretében felállt.
- Érezzétek magatokat otthon. Elmegyek készülődni!
- Kiálts, ha meg kell mosni a hátad! – mondta Tae, majd folytatták a bohóckodást.
Jin pontosan tudta, mire megy ki a játék. Amikor megérkeztek Yoon-gi házába, akkor még csak egy halvány sejtése volt, most azonban, amikor csaknem teljes volt a banda, már biztosan tudta. Mégis hagyta, hadd színészkedjenek a barátai, ha ez örömet okozott nekik. Ho-seok és Nam-joon nagyon keményen dolgozott odabent, Jimin, Yoon-gi és Tae pedig idekint, így igencsak megérdemeltek néhány felhőtlen percet, amikor újra gyerekek lehettek.
Már sötétedett, mikor Yoon-gi végre előbukkant. Szinte semmi változás nem látszott rajta, jóllehet a ruháit némileg elegánsabb változatra cserélte.
- Mehetünk a terepjárómmal – ajánlotta, és kivett a kupacból egy slusszkulcsot.
- Vezethetek? – kérdezte Tae.
- Erre tudod a választ.
- Azóta sokat gyakoroltam!
- Azt, hogyan kell még profibban lefulladni a tömeg közepén?
- Nem kell gúnyolódni – háborgott Tae, és karba fonta a kezét. – Egyszer történt meg!
- Inkább szórakoztass engem – lépett mellé Jin, és átkarolta. – Mi is volt a lemezed koncepciója? – Ezzel sikeresen el is terelte a srác figyelmét.
Yoon-gi magabiztosan vezetett az esti forgalomban, és még a mellette ülő Jimin kérdéseire is tudott válaszolni. A hátsó sorban Ho-seok és Nam-joon foglalt helyet, mögöttük pedig Jin és Tae, mély eszmecserét folytatva. A srácok remélték, hogy Jin már csak akkor fog eszmélni, mikor fellép a színpadra az est sztárja.
Ahogy a fellépés színhelyéül szolgáló kisebb arénába igyekeztek befelé, néhányan talán felismerni vélték őket, de javarészt sikerült elvegyülniük a tömegben. Yoon-gi úgy tett, mintha elszakadt volna tőlük, hogy aztán visszataláljon, mintha mi sem történt volna, Jimin pedig ezalatt Jint átkarolva csacsogott valamiről. Egyre nagyobb lett a tömeg körülöttük, egyre több szájból hangzott el az a bizonyos név, így már a BTS tagjai sem tehettek úgy tovább, mintha véletlenül keveredtek volna oda. Jin nem szólt semmit, mikor odapillantottak rá, helyette a színpadra szegezte a tekintetét.
Az nyilvánvaló volt viszont, hogy Jinnel ellentétben Jeong tényleg nem tudott semmiről. A legnagyobb energiával nyomta végig a mini-koncertet, de nem vetett be olyan manírokat, mint korábban Yoon-gi, aki megszólította a közönség soraiban ácsorgó társait. Ahogy Jeong kipirult, boldog arcát nézte, Jint egyszerre gyötörte büszkeség és szomorúság. Büszke volt arra, hogy legfiatalabb társuk egyedül is megállja a helyét – ebben mondjuk korábban sem kételkedett -, de szomorú is lett arra gondolva, hogy nincs már szüksége rájuk. Rá.
- Jó ötlet volt eljönni – törte meg a csendet, mikor már a kocsi felé tartottak. A szavakat hallva barátai egy emberként fújták ki a levegőt.
- Tudtad? – kérdezte Yoon-gi.
- Mit?
- Hogy koncertezik ma.
- Igen.
- Azt is tudtad, hogy ide jövünk? – faggatózott tovább Jimin.
- Nem az elejétől, de egy pont után elég nyilvánvalók lettetek. – A kedvetlen arcokat látva Jin elnevette magát. – Most mit szomorkodtok? Az előbb mondtam, hogy jó ötlet volt.
- Jeong nem tudott róla – mondta Tae.
- Sejtettem.
- De most már tudja – folytatta Jimin, és beállt Jin elé. – Láttam, ahogy a vége felé kiszúrt téged a tömegben. – Csend. – Komolyan nem akarsz beszélni vele?
- Szerintem ő már mindent elmondott, amit el akart. – Mikor a többiek értetlenül néztek rá, folytatta: - Az albuma dalai…
- Ja! – horkantott Yoon-gi. – Mondtam neki, hogy ne legyen ennyire nyilvánvaló!
- Nyilvánvaló, hogy túl van… rajta – sóhajtotta Jin. – Semmi szüksége rá, hogy most megint felforgassam az életét.
- Te hülye vagy! – vélte Tae. – Az album egy égbe lőtt tűzijáték volt, hogy még te is meglásd ott, ahol épp vagy!
- Egy segélykiáltás volt – vetette ellen Jin, és nem nézett a szemükbe. – Amikor elképzeltem, hogy a tánchoz sincs kedve, annyira maga alatt van… - Megrázta a fejét. – Nem teszem ezt vele még egyszer. – Némi feszült csendet követően Tae felsóhajtott.
- Nos, még szerencse, hogy ezt nem te fogod eldönteni. Egyedül legalábbis nem. – Jin fölemelte a fejét, mire enyhén megszédült. Még sikerült elkapnia Tae vigyorát és szavait, mielőbb eszméletét vesztette: - Tettem egy kis altatót a kóládba. Később még megköszönöd!
Mivel valóban minimális altatóról volt szó, Jin alig fél óra múlva magához is tért, mégpedig egy olyan helyen, amit nagyon is jól ismert; Jeong lakásában.
Az órára nézve megállapította, hogy fél tizenegy, de a telefonja nem volt nála. Vízcsobogás zaja hallatszott a fürdő felől, ami rögtön beindította Jin fantáziáját. Gyorsan megrázta a fejét, és felült a kanapén, hogy megigya a pohár vizet, amit odakészítettek neki az asztalra. Volt egy sejtése, hogy a csapat szeretné elérni, beszéljenek egymással, de erre a lépésre azért nem számított.
- Nézd el nekik – szólalt meg Jeong. – Eléggé kétségbe lehettem esve, ha ehhez az eszközhöz folyamodtak. – Jin csak bólintott, de nem nézett fel. – Még mindig ott tartunk, hogy futok utánad?
- Természetesen nem!
- Akkor elrendezhetnénk ezt felnőttekhez méltón?
- Persze.
- Nagyszerű. – És mikor Jin rávette magát, hogy odanézzen, azt látta, hogy Jeong egy szál törülközőben álldogál nem messze tőle, arcán kaján vigyorral.
- Ez szerinted felnőtt viselkedés?
- A saját házamban talán azt csinálhatok, amit akarok, nem? – Jin behunyta a szemét, de persze így sem tudta elfelejteni Jeong testének látványát.
- Akkor mondd el, mit akarsz.
- Rendben! – Jeong mély levegőt vett. – Elég sokat gondolkodtam az utóbbi időben, és rá kellett jönnöm, mennyire gyerekes voltam korábban. El kell fogadnom, hogy egyikünk sem tartozhat egyedül saját magához, vagy egyetlen másik, kivételes személyhez. Idolként meg kell osztanunk a szívünket több ezer emberrel, amit néha imádok, máskor viszont megőrülök tőle. Aztán eljött az ideje a bevonulásnak, és rájöttem, hogy el kell engednem ezeket a dolgokat. Kiírtam hát őket magamból. – Jeong időközben magára vett egy nadrágot és egy felsőt, amik az egyik széken hevertek. – Miután ez megtörtént, megkönnyebbültem, és tudtam arra koncentrálni, ami igazán számít. – Szünetet tartott. – Hogy épségben hazaérjetek.
- Nem vagyunk sosem igazi veszélyben…
- Bizonyára így van – bólintott Jeong. – Én viszont mindig aggódni fogok értetek. Érted. – Jin érezte, hogy a szíve felmelegszik a szavak hallatán. – Nem fogok tovább futni utánad. Azt hiszem, többször is tudomásodra hoztam az érzelmeimet, amik nem változtak. Szeretlek. – Jin teste felforrósodott, főleg, mikor Jeong leült mellé a kanapéra. Még mindig képes volt zsigerből reagálni rá. – Itt vagyok neked, melletted, ha szükséged van rám. De van valami, amiből nem tudok és nem is fogok engedni. – Jeong a jobb kezével elkapta Jin állát, maga felé fordítva a fejét. A két tekintet egymásnak feszült. – El fogom venni, ami az enyém. – Mikor megcsókolta, Jin egy szemernyi kétséget vagy könyörgést sem érzékelt benne. Jeong tudta, hogy az övé, hogy bármikor leigázhatja, ő pedig hagyni fogja. Tudta, hogy mindig igent fog mondani.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése