A második fejezet megérkezett!
- Mondanám, hogy meglepődtem, de durván hazudnék.
- Igen – mosolygott Jeong-guk szomorkásan. – Látni lehetett rajtad.
- Azon azért csodálkozom, hogy csak most akarsz lépni – folytatta Ho-seok. – Már hónapok óta itt járkál közöttünk, rég rá kellett volna ugranod.
- Szerinted nem próbáltam? – sziszegte Jin, aki még mindig pirulva gondolt vissza arra a néhány héttel korábbi jelenetre. – Ő más, ez már kiderült. Ide stratégia kell, és egy jó tégla.
- Tégla? – pislogott Jeong-guk. – Le akarod ütni?
- Nem is rossz ötlet – cöcögött Ho-seok. – Leütöd, elhurcolod a barlangodba, és mire feleszmél, már kénytelen a párod maradni. – Meglökte az égő fülű másodikost.
- Megtennétek, hogy nem viccelitek el? – Jin arca olyan komoly volt, hogy nyomban moderálták magukat. – Eddig azzal nyaggattatok, hogy keressek párt, most meg…
- De nem is ismered – mutatott rá Ho-seok gyengéden. – Megláttad, és belezúgtál. Még csak a fajtáját sem ismered.
- És pontosan így működik, nem? – kérdezett vissza Jin elmerengve. – Megláttam, és az énem másik fele kinyilvánította az érzéseit. Nekem az a dolgom, hogy megismerjem, ő viszont az ösztöneire hallgat. És én bízom benne.
Néhány pillanatnyi jóleső csendet követően Ho-seok a combjára csapott.
- Akkor mit ücsörgünk itt? Munkára fel! Küldetésünk van! Először is szükségünk lesz egy téglára, aki fontos információkat szállít nekünk a célszemélyről.
- Jimin nem tud segíteni? – vetette fel Jeong.
- Ő csak akkor fog segíteni, ha úgy tartja kedve – vélte Jin. – Különben sem ismeri annyira jól. Valaki olyan kell, aki a fajához tartozik. Aki együtt van vele minden órán. És aki a jó ügy érdekében hajlandó lesz füleseket adni nekem.
Nem volt egyszerű a helyzet még úgy sem, hogy Jeong sok felsőst ismert, és Jin meg Ho-seok csoportja volt az egyik legbarátságosabb az egész suliban. Bárkihez mentek is oda, mindig mosolyogva fogadták őket, de segíteni kevesen tudtak.
Aztán egyszer csak Jin azt látta, hogy Jeong egy másik srácot átkarolva lép be a kantinba. Amit mások féltékenységnek neveztek volna, az nála színtiszta féltés volt. Jeong nevetve magyarázott még valamit, majd elköszönt. A srác a szemébe hulló haja alól pillantott utána, aztán távozott.
- Ki volt ez a kölyök? – kérdezte Ho-seok, amint Jeong odaért. – Nagyon ismerős.
- A neve Yoon-gi – kezdte a másodikos. – És találjátok ki, kinek a fajtársa. – Jin szívét melengette az igyekezet, amivel Jeong segíteni akart neki. – Szabadidejében egyébként dalokat ír és rappel. De a lényeg, hogy ő az egyik a csoportjukból, aki szokott beszélgetni Nam-joonnal. – Közelebb hajolt, mint egy összeesküvő. – Yoon-gi szerint a srác az utóbbi néhány napban kicsit szórakozott volt. Mintha várna valamire, ami bármelyik pillanatban bekövetkezhet. – Jeong látta, hogy Jin ezen eltöprengett. – Azt is mondta, hogy ha ideje engedi, összefut majd veled. De ne számíts tőle sokra; Nam-joon csak igazán keveseket enged közel magához.
- Ezzel tisztában vagyok – bólintott Jin, majd rámosolygott a srácra. – Köszönöm, hogy megtetted értem. Még nem tudom, hogy fogom viszonozni, de kitalálok valamit.
- Egyszerre csak egy feladat – mondta Ho-seok, akit kicsit érzékenyen érintett, hogy Jeong szerezte meg a téglát. Elhatározta hát, hogy félreteszi érzéseit és önérzetét, hogy Jin mihamarabb célba érhessen. – Megyek, váltok pár szót Jiminnel. Neki mindig vannak friss infói.
Ho-seok jó sokáig elmaradt – Jin aznap délután már nem látta, és másnap is csak az első órájukon találkoztak. A srác zilált volt, de majd’ kicsattant az energiától, így talán szerencsés volt, hogy tréninggel kezdtek a szabad levegőn.
- Jimin megerősítette, hogy valami történni fog – kezdte Ho-seok. – Ismét érkezni fog egy új diák, így Nam-joon valószínűleg miatta olyan szétszórt.
- Fajtársa?
- Szerinte nem. Ha minden igaz, elsős lesz.
- És hol volt eddig? Már november van!
- Ja, tudom – vont vállat Ho-seok. – Talán csak nemrég éledt fel benne a másik énje. – Megbökte Jint. – Le kellene csapnod rá.
- De hát…
- Úgy értem, legyél kedves, közvetlen, hogy jó híredet adja tovább.
- Én mindig kedves és közvetlen vagyok.
- Jaj, tudom.
- Egyébként… mi a helyzet Jiminnel?
- Minden rendben.
- Ilyen könnyen hajlandó volt segíteni?
- Egy szóval sem mondtam, hogy könnyű volt. Rendesen megizzasztott. – Jin elpirult.
- Ti… tényleg vonzódtok egymáshoz, igaz?
- Igen, de ez szigorúan testi dolog. Nem keverjük bele az érzelmeket. – Jin pontosan tudta, hogy ez nem igaz – Ho-seok részéről legalábbis.
Mintha még a sors is Jin mellett állt volna, aznap délután éppen a portán volt dolga, mikor az igazgatói irodából kilépett egy srác. Magas volt, fiatal, kicsit megszeppent és esetlen, de nyílt, reménykedő tekintete láttán Jin nyomban szimpátiát érzett iránta.
- Áh, Seok-jin – biccentett felé a titkár. – Téged jelöltek ki a kis gólyánk mellé? – Jin némileg összezavarodott. Gólya? Hát már ilyen is van?
- Természetesen nem gólya vagyok – magyarázta a srác, mikor magukra maradtak. – Arra utalt ezzel, hogy újonc vagyok.
- Értem! Majdnem zavarba jöttem, mert egyáltalán nem olyan a kisugárzásod, mint egy gólyának. – A srác érdeklődve biccentette oldalra a fejét.
- Hanem? – Jin megkocogtatta az állát.
- Mint egy kicsinek, akiből nem is olyan sokára szépséges nagyvad válik. – Valószínűleg helyesen felelt, mert a srác arcra felragyogott.
- A nevem Kim Tae-hyung. Te pedig Jin-hyung?
- Igen. Nem engem jelöltek ki melléd, de nagyon szívesen leszek az idegenvezetőd. – És Tae kapott az alkalmon.
Jin a legjobb tudása szerint ecsetelte a suli jó tulajdonságait, kezdve a hatalmas parkkal és erdővel, a külön szoba luxusán át a minőségi ellátásig.
- A csoportok keveredése nincs megtiltva, főleg, ha párválasztásra kerül a sor. – Jin ezt már a hálókhoz vezető folyosón magyarázta, aztán feltűnt neki, hogy Tae megtorpant.
- Pár… párválasztás? – Jin azonnal mellette termett.
- Erről majd idejében megtudsz mindent. Még korai lenne foglalkoznod vele. Kivéve, ha már van valaki, aki… - Tae nagyon gyorsan rázta meg a fejét. Arca vöröslött.
- Te vagy az első, akit megismertem. Már ha nem számítjuk az unokatestvéremet.
- Ó! – Jinnek ez kicsit furcsa volt, hiszen az övék volt az egyik legtermékenyebb csoport, így mindig volt körülötte valaki. – Akkor ezért írattak be ide? Hogy az unokatestvéred vigyázhasson rád?
- Jobbára – fintorgott Tae.
- Ha ismerem, szívesen elkísérlek hozzá.
- Arra semmi szükség.
Jin az elején azzal áltatta magát, hogy a srácnak biztosan semmi köze Nam-joonhoz, utána pedig egyébként is annyira megkedvelte, hogy már nem számított. Most azonban, ahogy Nam-joon feléjük közeledett azzal a puha, magabiztos járásával, Jinben újra feltörtek az érzelmek. Állati énje ugrálni kezdett.
- A késés ezek szerint nálatok családi vonás?
- Nem mintha közöd lenne hozzá.
- Nam-joon – csitította Tae. – Jin-hyung vállalta a pesztrálásomat, nem kellene vele így viselkedned.
- Azért gondolod így, mert nem tudod, miért csinálja.
- Mert fantasztikusan kedves srác vagyok? – kérdezte Jin ragyogva. Örömmel állapította meg, hogy Nam-joon szava elakadt. – Tae egyébként szintén nagyon rendes, hamar be fog illeszkedni. Ha mégis bármilyen problémád adódna, csak keress meg engem vagy valamelyik társamat.
- Könnyen meg fogod találni őket. Mindenhol ott vannak.
Jin szívét egy pillanatra összeszorította a bánat. Nam-joon próbált nem tudomást venni arról, hogy a srác jókedvének eltűnése az összes fényt magával vitte.
Összerezzent, ahogy Jin távozása után Tae a karjára csapott.
- Miért kellett így viselkedned? Megbántottad.
- Én mindig így viselkedem, és csak az igazat mondtam. Kezelhetetlenül sokan vannak, és egyikük sem egyedi. Szabályozni kellene a szaporodásukat.
- Ezt te sem gondolod komolyan – hűlt el Tae.
- Nem – sóhajtott Nam-joon, és megigazította a szemüvegét. – Csak zavar, hogy körülöttünk szaglászik. – Tae úgy érezte, a másik nem mond teljesen igazat. – De elég belőle! Hadd mutassam meg a szobádat, aztán pedig elmehetnénk futni. Mit szólsz?
Egy kevésbé elkötelezett ember itt nyilván feladta volna. Nam-joon elég egyértelműen ellenszenvvel viseltetett iránta, de Jin bízott a megérzéseiben. Tae-t nem zavarta többet, kivéve, ha a srác kereste a társaságát, ami a következő év elején gyakran megesett.
Jin és Ho-seok egy vizsgáról tartottak vissza az épületbe, mikor meglátták az elsőst, ahogy magányosan ücsörög egy fa alatt.
- Valami nem stimmel vele – mormolta Ho-seok, majd barátjával néma egyetértésben megindultak Tae felé. Amint a srác érzékelte őket, gyorsan megtörölte az arcát, és összefogta magán a pulóvert. Az iskola területén még a téli hónapokban is meglepően meleg volt.
Jin és Ho-seok leült Tae egy-egy oldalára, és csendben a távolba meredtek. Cserfes népségnek tartották őket, pedig hallgatni ugyanolyan jól tudtak.
- Próbálom tartani a lépést – motyogta Tae -, de sokkal többet várnak el tőlem, mint amire képes vagyok.
- Egész biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz – mondta Jin. – Mivel nem vagyunk egyformák, mindenkinek személyre szabott fejlesztési tervet dolgoznak ki. Még alig vagy itt néhány hete. Adj magadnak időt. – A másik arcára nézett. – Nem szégyen segítséget kérni, vagy beismerni, hogy szükséged van rá.
- Minket nem így neveltek – vallotta be Tae. – Nem mutathatjuk ki a gyengeségeinket, és pláne nem engedhetjük, hogy bárki közel kerüljön hozzánk. – Jin és Ho-seok összenézett a srác feje felett. Jin lényének egy része szívesen Nam-joon felé terelte volna a beszélgetést, de szó sem lehetett arról, hogy Tae továbbra is ilyen butaságokat gondoljon.
- Azt hiszem, el kellene jönnöd velünk – vélte Ho-seok. – Mutatunk valamit, amitől meg fog változni a véleményed. Garantálom.
A csoportok keveredéséhez hasonlóan az sem volt kifejezetten megtiltva, hogy egy másik faj egyede felkeresse egy eltérő faj gyülekezőhelyét, de Jin olyan sok példát sem tudott volna felhozni rá. Az még számára is egyértelmű volt, hogy nem vehetik fel az alakjukat egymás előtt, de a vidáman, tömegesen füvet rágcsáló társait talán megmutathatta Tae-nek.
- Mi nem vagyunk ilyen sokan.
- Nos, tény, hogy mi szaporodunk a leggyorsabb ütemben – mondta Ho-seok. – De ez még nem jelenti, hogy futószalagon gyártanak minket.
- Nem értek egyet Nam-joonnal – vallotta be Tae. – Szerintem mind egyediek és megismételhetetlenek vagyunk. – Elmosolyodott, ahogy körbevették a lábát. – Ti olyan természetesek vagytok. Mindenki szeret titeket, mégsem raknak a nyakatokba elvárásokat.
- Nos, elvárják, hogy a való világban is életben maradjunk – mondta Jin. – Ez nem is könnyű annak fényében, hányan vesznek oda havonta.
- Láttam a statisztikákat. Sajnálom.
- Akkor szedd össze magad, és bizonyíts! – kiáltott fel Ho-seok. Tae riadtan nézett rá. – Szerinted mi nem vágyunk néha arra, hogy nagyok, erősek és fenségesek legyünk? Egyike leszel a suli legcsodálatosabb teremtményeinek, és igen, ehhez rengeteget kell tanulnod, de megéri. Ha most nem sajátítod el, ami a túléléshez kell, könnyen egy szoba falára akasztva találhatod magad.
Jin szebben fogalmazta volna meg, de a lényeg ugyanaz volt. Tae nem adhatja fel, mert annak beláthatatlan következményei lennének.
Óvatosan a srác vállára tette a kezét.
- Képes vagy rá. Nem kaptad volna meg ezt az ajándékot, ha nem lennél hozzá elég erős. Csak higgy magadban. Minden egyes nap egy új harc, de mindegyiket meg fogod nyerni.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése