Sziasztok! Mint ahogy azt már talán megszoktátok, márciusban mindig kiemelten igyekszem frissíteni, hiszen ez a legjobb barátnőm születési hónapja. Érkezzen tehát a történet, amit az ő kérésére írtam, remélem neki és nektek is kedvetekre való lesz.
Kellemes olvasást!
A negyedik év. Kim Seok-jin azt sem tudta, hogy volt képes végigcsinálni az első hármat, ez az utolsó azonban már-már lehetetlennek tűnt. Dönthetett volna a meglapulás mellett, de az az első évben sem működött. Lehetett volna nagyszájú, mint másodikban, de ahhoz nem érzett magában elég erőt. Harmadikban jobbára az ösztönei vezérelték, no meg a pártalálási kényszer. Ahogy egyre közeledett a tizennyolcadik évéhez, úgy nehezedett rá ez a súly. Senki sem akarta elhinni, hogy még nem találkozott olyannal, akit párjának választana. A saját fajtáját már eleve kizárta – épp elég volt a barátai örökös ugrálását elviselnie. Jeong-guk persze aranyos volt és lelkes, de ezt inkább egyfajta rajongásként könyvelte el. Nem volt ritka, hogy valaki más faj képviselőjével állt össze, de Jin még mindig nem kezdte el rendesen felmérni a terepet.
Enyhén megbillent az asztal, ahogy Jung Ho-seok levágódott vele szembe. Ugyanazon a folyosón volt a szobájuk, Jin mégis mindig hamarabb leért a kantinba.
- Itt az új év, hurrá! – lelkendezett Ho-seok gúnyosan. – Ráadásul az utolsó! Majd összepisilem magam az örömtől!
- Azt látom – mondta Jin, de közben ő is mosolygott. Hiába, nem tagadhatták le a természetüket. – Mit vársz a legjobban?
- Viccelsz? – nyílt tágra Ho-seok szeme. – Természetesen a kiképzést, no meg a rejtőzködést.
- Utóbbi a mancsodban lesz – jósolta Jin elismerően.
- A többiben meg te pipálsz le mindenkit – mutatott rá a srác. – Még Mr. King is azt mondta, olyan hosszú lábakat még nem látott. Egyéb testrészekről nem is beszélve. – Jin elpirulva kanalazta tovább a zabkásáját. Szó sem lehetett arról, hogy zöldséget reggelizzen; kapnak majd eleget a nap folyamán.
Ahogy beindult körülöttük a zsongás, Jin arra gondolt, mennyire biztonságos volt az iskola falai között lenni. Négy éven keresztül megmondták neki, mikor mit csináljon, segítettek fejleszteni a képességeit, de alig néhány hónap múlva majd neki kell döntenie. Addigra kiderül, miben a legjobb, és választhat magának ennek megfelelő specializációt. Megfogják majd puha szőrénél fogva, és kihajítják a nagyvilágba. Mondjuk nem kellene mindezzel egyedül megbirkóznia, ha elkezdene végre társat keresni…
Automatikusan mosolyodott el, ahogy Jeong-guk bevágtatott a terembe. Mindenkivel lepacsizott, csacsogott, nevetgélt, mint aki még nem nőtt ki egészen a gyerekkorból. Másodikos lévén talán így is lehetett, de Jin nem szeretett arra gondolni, hogy idővel majd a srác lenyugszik, és elvész belőle a szertelenség.
A kötelező köröket lefutva Jeong-guk csatlakozott hozzájuk. Már tavaly sem nagyon akart elmozdulni Jin mellől, és most is csillogó szemmel nézett rá. A viselkedése egyértelművé tette, hogy nem bánná, ha egy párt alkotnának, de Jin szerint a másik még túl fiatal volt hozzá. Ettől függetlenül segítette és támogatta őt, amikor csak tehette, most viszont úgy tűnt, Jeong komoly híreket hozott.
- Azt hallottam, jött egy új diák!
- Ki mondana el neked bármi ilyesmit? – piszkálta Ho-seok, holott mind tudták, mennyien imádják a srácot. – Na, és milyen?
- Azt nem tudták.
- Fiú vagy lány?
- Fiú.
- Hogy néz ki?
- Magas, vékony, szőkésbarna a haja, szemüveges, jó kis izmos karja van, amit igyekszik borzalmas ruhákkal eltakarni. Fehér a bőre, zöldeskék a szeme.
- Hát – mondta Ho-seok néhány pillanat múlva. – Ez azért elég konkrét.
- A szemem a helyén – és biccentett egyet.
Ahogy Jin arrafelé nézett, nem látott semmi különlegeset. Egy valóban magas srác állt a kantin ajtajában, és felmérte a terepet. Aztán elindult, Jin pedig érezte, hogy elakad a lélegzete. Az a kecses, magabiztos mozgás egészen a lelke legmélyéig, a patrónusáig hatolt. Megborzongott, aztán hirtelen forróság áradt szét az egész testében. A másik énje nyújtogatni kezdte a nyakát, ő viszont visszaparancsolta a ketrecébe.
- Nem látok benne semmit – hangzott Ho-seok megállapítása, Jin meg ingert érzett, hogy felcsattanjon.
Hát nem látja az erőt, az eleganciát, a mélyben szunnyadó ragadozót? A tömeg szó nélkül nyílt szét előtte, és még csak fel sem tűnt nekik; hiszen a legtöbben így viselkedtek egy olyan valaki közelében, aki több náluk. Még csak a tekintetükkel sem tudták sokáig követni a mozgását, és Jin szíve is őrülten dobogott, ahogy bámulta… egyszerre rettegte és vonzotta az alak.
- Jól vagy? – Persze Jeong-guk nyomban észrevette rajta a változást, amit Jin még igyekezett távol tartani magától.
- Igen. Ne aggódj, minden rendben. – Ez volt az új iskolaév első nagy hazugsága.
Jin azonban onnantól kezdve képtelen volt másra gondolni. Még a répát is olyan unottan rágcsálta, hogy a tornatanár majdnem kihívta rá az állatorvost. Minden reggel feszülten várta, hogy a srác újból felbukkanjon a kantinban, de nem mutatkozott. Nem volt egyetlen közös órájuk sem, ami nem volt meglepő, tekintve a táplálékláncban elfoglalt helyüket. Az első héten még azt sem sikerült kiderítenie, hová tartozik, pedig a legtöbb diák róla pletykált. Jin nem merte megkérni Jeong-ot, hogy kérdezősködjön kicsit, mivel az felért volna egy nyílt beismeréssel.
- Nem hallottál valamit az új srácról? – kérdezte Ho-seoktól. A ruháikat vették át éppen a Kiképzés után, így a srác fel volt spannolva.
- A kis titokzatosról? Többen is látták már a könyvtárban, de senki sem merte megszólítani.
- Ennyi? – noszogatta Jin, és lesöpörte a fehér szőrt a ruhájáról. A szobájában hagyta a keféjét.
- Ha belegondolsz, ez is épp elég beszédes – mutatott rá a másik. – Nem sok olyan csoport van, akik ennyire maguknak valóak, akik semmilyen infót nem szivárogtatnak ki… - Ho-seok szuggerálta. – Ki jut erről eszedbe? – És Jin előtt fel is sejlett egy gyönyörű, szőke alak.
- Jimin! – Látta, hogy barátja arca megrándult. – Beszéltél vele mostanában?
- Tudod, hogy mindig őfelsége keres, ha akar valamit. – Jin szíve megsajdult Ho-seok fájdalmát látva, de mivel nem voltak képesek sokáig szomorkodni, hamar folytatta: - De neked talán hajlandó lesz válaszolni.
- Miért pont nekem? – Ho-seok szája sarkában mosoly bujkált, ahogy bezárta a szekrényét.
- Talán kíváncsi lesz arra a srácra, aki esélyes az évfolyam leghelyesebb és legtehetségesebb diákja címre. – Kacsintott. – Tegyél csak egy próbát!
- Nincs nekem elég bajom? – sóhajtott Jin drámaian, ahogy az iskola weboldalán közzétett listát böngészte. – Különben is, hogy került ez ki ilyen hamar?
- Egész nyáron lehetett neveket küldeni – felelte Jeong, aki Jin vállán pihentette a fejét, onnan nézte a monitort. Jin senkit sem engedett ilyen közel magához, Jeong-gal viszont mindez természetes volt.
- És senkinek sem volt jobb dolga nyáron, mint a honlapra járkálni?
- Ne panaszkodj már – kérte Ho-seok. – Tudod, milyen fontos hagyománya van ennek a suliban. Különben sejthetted, hogy ez lesz, miután mindenkit lenyűgöztél a tavaly év végi előadásoddal.
- Szóval az én hibám?
- Mert olyan ellenállhatatlan vagy – mondta Jeong, és belecsípett az arcába.
Mikor torokköszörülés hangzott fel mögöttük, mind megfordultak. Jimin laza testtartásban, halvány mosollyal az ajkán nézett rájuk. A haja inkább volt szürke, mint szőke, füléből fülbevalók lógtak, fehér farmert és fehér inget viselt, így kicsit úgy nézett ki, mint egy angyal. Jin ugyanazt a csendes, szunnyadó erőt érezte belőle áradni, mint ami az ismeretlent körbevette, így tudta, jó úton jár.
Mind köszöntötték egymást, majd Ho-seok átkarolta Jeong vállát.
- Kispajtás, azt hallottam, gondjaid vannak az egyensúlyoddal.
- Igen, de…
- A bácsi most tanítani fog neked néhány trükköt. – Ahogy utánuk nézett, Jin biztos volt benne, hogy barátjának nagy erőfeszítésébe került otthagyni Jimint. Ha a párja lett volna, nem is teszi meg, de jelenleg még Jin volt a családja, őt kellett mindenáron segítenie.
- Jung figyelmeztetett, hogy meg foglak keresni? – mosolygott Jimin, mire Jin bólintott.
- Nekem is csak most mondta el, hogy ilyen sok szavazatot kaptam.
- Mert téged nem érdekel az ilyesmi, igaz? – A srác leült mellé, tekintete az övébe fúródott. Jin érezte az enyhe nyomást az agya hátuljában, ahol az ösztöne azt súgta, vágja magát a hátára, de mivel továbbra is az emberi része dominált, ő is elmosolyodott, és még véletlenül sem hódolt be.
- Nem keresem a feltűnést, ha erre gondolsz.
- Ó, azt jól tudom. De pont ezért figyelnek fel rátok az emberek. – Jimin közelebb hajolt hozzá. – Talán ideje lenne elfogadnod, hogy különleges vagy. Még ha csak egy szőrgombóc is.
- Köszönöm. – Jimin biccentett, majd a képernyő felé nézett.
- Mindenkit ismersz a listán?
- Közel sem.
- Akkor rámutatok egy névre, amit talán szeretnél megjegyezni. – Jin összeráncolt homlokkal bámulta a kurzort, ahogy Jimin megmozdította. – A nevének be sem kellett volna kerülnie, mivel nyáron hivatalosan még nem tanult itt, és mégis… hát nem egy csoda?
Jin a felét sem értette annak, amit Jimin mondott, érezte viszont, hogy átlátott rajta, és kérés nélkül közelebb vitte őt az ismeretlenhez.
Mire a srác felnézett, a másik már messze járt, ott volt viszont helyette valaki más, aki mintha Jin gondolataiból lépett volna elő. Ugyanazzal a tudatossággal és eleganciával sétált a folyosón, amibe Jin újra beleborzongott.
Mielőtt visszafoghatta volna magát, kilőtt a székéből, és szinte egyetlen ugrással szelte át a teret.
- Kim Nam-joon!
A név visszhangot vert a folyosón, aztán az érintett lassan felé fordult.
Nam-joon olyan felsőbbrendűen – már-már rendreutasítóan – nézett végig rajta, hogy Jin egy pillanatra elszégyellte magát, de aztán arcára varázsolta a védjegyének számító mosolyt.
- Bocsánat, csak… meg akartam kérdezni, hogy érzed magad a suliban. Sikerült beilleszkedned? A fajtád támogat? Nem szoktalak látni a kantinban, biztos máshol eszel, de a mi asztalunk mindig nyitva áll, ha lenne kedved…
- Szoktál néha levegőt is venni? – kérdezett közbe Nam-joon. A hangja olvadt karamellaként folyt végig Jin erein. Ez a hang képes lett volna tömegeket térdre kényszeríteni, vagy akár elégedetten dorombolni.
- Ritkán – vallotta be aztán. – Miért, ez nálad alapkövetelmény? – Nam-joon felvonta egyik szemöldökét. – Mert ha van valami limit, csak mondd meg, és mától betartom.
- A csenddel sem állsz valami jól – nyugtázta a srác, és kicsit bosszúsnak tűnt.
- Ez a második szabály? – folytatta Jin. – Szerintem túlságosan is körbevesz téged a csend, még a végén elnyel. Többet kellene beszélgetned. Szívesen leszek a társaságod, ha szeretnéd. – Nam-joon ismét végignézett rajta, de ezúttal úgy, hogy Jin mélyen elpirult.
- Szóval erről van szó? Párt keresel?
- Ki nem? – szaladt ki Jin száján. – Csak a társaságom ajánlottam fel, nem a hátsóm. – Egyelőre. Ezt persze nem tette hozzá.
Nam-joon az ég felé nézett, sóhajtott egyet, majd teljes természetességgel Jin fejére tette a kezét.
- Nagyon kedves tőled, de nincs szükségem társaságra – nyomta meg a szót, aztán elfordult. – Minden jót, gombóc!
Jin bámult még néhány pillanatig, majd erőt vett magán, és odébbállt. Elvégre fontos dolga volt. Ki kellett dolgoznia egy tervet Nam-joon meghódítására.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése