Kérsz egy gombócot? 7/7

 Az utolsó fejezet megérkezett! Köszönöm mindenkinek, aki velünk tartott!

Drága Mes, nagyon boldog születésnapot! *-*

Elég könnyen megtalálták a fát, no meg a hatalmas lyukat a kerítésen. Ho-seok az orra alatt káromkodott, de Nam-joon nem figyelt rá. Lehunyta a szemét, kiterjesztette az érzékeit, és Jin nyomát, illatát kereste. Átbújt a kerítésen, majd tovább a másik oldalon húzódó erdőn. Jó negyedóra menetelés után kiértek az útra, így el kellett dönteniük, merre tovább. Nam-joon nem volt ugyan biztos benne, de a megérzése azt súgta, az elrablók nem maradtak az úton, hanem egyenesen előre haladtak a homokos, egyenetlen talajon, ahol kevésbé szúrhattak szemet. Mind tudták, hogy hosszú út áll előttük, de nem tervezték feladni.

Jin sajgó tagokkal ébredt a ki tudja, hányadik napon. Annyit tudott, hogy az volt az a nap, amikor újra emberi alakot vett fel. Kínzói megunhatták az állati énjével való kísérletezést, ezért bedugták egy nagyobb ketrecbe, és addig nyomták az oldalába az ösztökét, míg meg nem adta magát. Jin hagyta, hogy visszavonuljon és nyöszörögjön, és biztosította, hogy nem hibáztatja. Még annál is többet elviselt, mint amire számított tőle, tehát csak nem volt hiába való a négy évnyi gyakorlatozás.

Elrablói természetesen nem fedték fel magukat; maszkban jártak-keltek, még a szagukat is eltüntették, nehogy Jin képes legyen kikövetkeztetni valamit. Persze a srác attól még harcolt, de elgyötört teste lassan meghajolt előttük. Az elméje viszont nem. Fejben folyamatosan a kitörést tervezte, és már csak a megfelelő alkalomra várt.

Hat nap. Csaknem egy hete bolyongtak már a környéken, továbbra is eredménytelenül. Egyikük sem hitte, hogy túl messzire vitték volna az elrabolt diákokat, de az átkutatott épületekben eddig semmit sem találtak. Jin illata elenyészett, Nam-joon szíve elnehezült. Tehetetlennek érezte magát, és ez lassan kezdte megbénítani. Sosem került még szembe olyan problémával, amit ne tudott volna megoldani, és pont most, a legfontosabbnál fog elbukni.

-          Pihenő! – rikkantotta Jimin, és nyomban lenyomta Nam-joont egy farönkre. – Igyunk egy kis vizet, és van itt egy kis csemege is.

-          Nem kellene vesztegetnünk az időt…

-          Szerinted ki tudjuk majd szabadítani őket az erőnk nélkül? Még a végén minket is bedugnak egy ketrecbe. – Beletuszkolt a srác szájába egy szárított hússzeletet. – Jin nem örülne, ha így látna.

-          Nem tudhatjuk, mivel nincs itt – csattant fel Nam-joon. – És talán… soha többé…

-          Állj! – kiáltotta el magát hirtelen Ho-seok, aki kicsit távolabb a földön feküdt.

-          Mi az? – nézett rá Jeong.

-          Eddig csak a felszínt vizsgáltuk, de nem lenne logikus, ha a föld alá vitték volna őket? Talán ezért nem találjuk a szagukat.

-          Jó meglátás – dicsérte Jimin. – Habár ezzel most megdupláztad az elvégzendő feladat mennyiségét. – Ho-seok lelkesen felpattant, leporolta magát, aztán rájuk vigyorgott.

-          Én azt hiszem pedig, hogy jóval könnyebb dolgunk lesz. Nam-joon, hívd fel apádat, kérj tőle embereket és fémkereső detektorokat. Seperc alatt meglesznek!

Mialatt Nam-joon tárcsázott, bosszankodott kicsit, amiért ez nem neki jutott eszébe, de legalább végre haladtak valamerre.

Az apja kevesebb, mint húsz perc alatt rendelkezésükre bocsátott egy csapatot, akik szétszóródtak a detektorokkal. Ho-seoknak igaza lett; alig több, mint három óra alatt megtalálták azt a nagy kiterjedésű, föld alatti rendszert, ahol valószínűleg fogva tartották barátjukat. Mivel közben beesteledett, visszavonultak, és várták a megfelelő alkalmat.

Jin a kábulat szélén egyensúlyozva is érezte, hogy valami készülődik. A fogva tartói feszültek voltak, jóval kevésbé óvatosan bökdösték, mint korábban, pedig akkor sem voltak éppen gyengédek. Amikor az egyikük kivette a ketrecből, Jin az utolsó tartalékait felhasználva beleharapott az ujjába. Ezt korábban is próbálta már, de mivel mind kesztyűt viseltek, semmit sem ért el vele. Ezért érte meglepetésként, hogy hirtelen a hideg betonon találta magát; az illető valamiért elejtette. Jin kihasználta a lehetőséget, és begurult a fémasztal alá. Arra számított, hogy valaki mindjárt hasra vágja magát, és kiszedi onnan, de elrablói mással voltak elfoglalva. Jin eddig azt hitte, az adrenalin lüktet a fülében, de aztán látta a fel-alá rohangáló lábakat, érezte a falak rázkódását, a mennyezetről szálló por és törmelék pedig ingerelte az orrát. Feltüsszentett, aztán rémülten látta, hogy valaki mégis észrevette, és lehajolt, hogy megragadja. Abban a pillanatban egy hófehér tornádó süvített át a termen, és vetette rá magát a védőruhás alakra. Jin remegve húzódott hátrébb. Hallotta a sikolyokat, érezte a vér szagát. Mikor a hófehér, izmos állat végzett, megfordult, és rávillantotta jéghideg tekintetét. Szája körül a bundája vértől vöröslött. Jin sosem látta még így, mégis azonnal tudta, ki az. Hagyta, hogy a bundájánál fogva felemelje és a hátára dobja, aztán minden elsötétült előtte.

Húsz perc alatt verekedték át magukat a biztonsági rendszeren és az őrökön. Nam-joon nem akarta előre engedni Jeong-ot, mert tudta, Jin mennyire félti és szereti, de a srác a hatalmas termetével úgy sodorta el az embereket, mint a tekebábukat. Őt követte Jimin, Yoon-gi, Nam-joon, a sort pedig Tae, valamint az emberi alakját megtartó Ho-seok zárta. A srác nyomban felismerte barátját és fajtársát, de a megmentése dicsőségét meghagyta Nam-joonnak. Kiszabadították a többieket, felgyújtották a helyet, majd hamarosan már a teherautó hátuljában tömörültek mind, Nam-joon és Jin kivételével.

Jint a szemébe tűző napsugarak ébresztették. Megfordult, és belefúrta arcát abba a hűs valamibe, ami egész idő alatt szorosan hozzátapadt. Amikor aztán az a valami mocorogni kezdett, Jin még a lábát is átvetette rajta, hogy egy helyben tartsa.

-          Ugyan nagyon kellemes ez a póz, de lassan megfojtasz.

Jin nem esett pánikba. Többször előfordult már, hogy hasonlót álmodott – hogy bárcsak együtt aludnának -, de a másik reggelre általában eltűnt. Most, ahogy hunyorogva kinyitotta a szemét, egy hófehér, izmos hát került a látóterébe. Amit ő maga ölelt át, és még az arcát is hozzányomta. Kicsit feljebb pillantva látta a szőkésbarna hajat és a zöld szemek villanását.

Semmi kétség, Nam-joon hátán aludt!

-          Hé! – csitította a másik, majd a mellkasára húzta Jin kezét. – Nincs ok a pánikra.

-          De… te…

-          A hátamon hoztalak haza. Szerintem az a legkevesebb, hogy egymáshoz bújva aludtunk.

-          Mennyi… mennyi ideig voltam távol?

-          Több, mint három hétig. – Nam-joon megfordult, hátát a falnak támasztva megfogta Jin kezét, majd, mintha csak a gondolataiban olvasna, válaszolt a kérdéseire a maga nyugodt módján. – Mindenkit kihoztunk. Nincsenek a legjobb formában, de felépülnek. A helyet elpusztítottuk. Kísérleteztek veletek, hogy megtudják, mitől lettetek ilyenek. A suli vezetése tudott róla, de arra gondoltak, néhány diák feláldozása révén a többiek életben maradhatnak. Én nem így gondoltam. Felhívtam apámat, aki adományozóként átvette a kutatás irányítását. – Mindezt már-már érzelemmentes hangon sorolta el, amitől Jint egy pillanatra kirázta a hideg. Amint azonban Nam-joon ismét rá fókuszált, tekintete megtelt melegséggel. Megérintette Jin arcát. – Soha többé nem akarlak elveszíteni. – Jin szíve őrült dobogásra váltott. – Ígérem, hogy mindig melletted leszek, bármi történjék is. A te családod az én családom, ami az enyém, az a tied is. – Összefűzte az ujjaikat. – Elfogadsz engem? Leszel a társam?

 

-          Nem gondoltam, hogy ez ilyen idegtépő lesz!

-          Még te mondod? – pillantott fel rá Ho-seok, mire Yoon-gi vállat vont.

-          Mégiscsak hasonló a fajunk! Most dől el, hogy fogok átesni rajta, ha netalán… - Ez aztán egy percre mindenki figyelmét elterelte a műtőben zajló eseményről.

-          Várj csak – emelte fel a kezét Jeong, és a nyakát pír lepte el. – Te hajlandó lennél…

-          Még nem került szóba, de… nem akarom, hogy azt érezd, neked kell megtenned.

Ahogy Jeong elmosolyodott és a tekintetük összekapcsolódott, Jin szinte látni vélte a köztük áramló szeretetet és kötődést.

-          Nahát – reagált Ho-seok, aztán barátjára nézett.

-          Jobb, ha el se kezded – mondta Nam-joon vidáman, ahogy egyik karját átvetette Jin vállán. – Még a végén megharap valakit.

-          Sokkal vadabb vagy, mióta visszajöttél – állapította meg Ho-seok.

-          Neked is fel kell kötnöd a gatyád – javasolta Jin. – Ennyi nagyvad között mi sem maradhatunk tovább cuki szőrmókok.

-          Hm, nem-e? – mormolta a fülébe Nam-joon. – Én bizony pont így szeretem a cuki, szőrös gombócomat. – Jin el se pirult, csak oldalba könyökölte.

-          Ki gondolta volna, hogy ilyen bújós vagy?

-          Alapesetben nem vagyok – vallotta be Nam-joon, szeme komolyan villant. – Te hoztad a felszínre. – Jin megenyhülve hagyta, hogy még jobban magához húzza.

A záróvizsgák és a ballagás után mind becuccoltak Nam-joon családjának házába. A srác apja a kiszabadításuk után szinte nyomban felkereste Jint – persze a fia tudta nélkül.

-          Világéletemben féltettem a fiam – vallotta be. – Tudtam, ha olyan lesz, mint én, mindenkit távol tart majd magától. Egy darabig hagytam, hogy az üzlet töltse ki minden idejét, aztán rávettem, hogy iskolába menjen. – A férfi Jinre vetette a tekintetét. – Azt hitte, ezt is a cég érdekében teszem, de… miattad volt. Bíztam benne, hogy itt Nam-joon majd talál valakit, aki eltereli a figyelmét. Persze néha én is tévedhetek. Mert nem csak ennyit talált. Kapott egy lelki társat, valakit, aki értelmet ad az életének. Kapott egy igazi családot, barátokat, és téged. – Jin nyelt egyet.

-          Én még nem válaszoltam neki.

-          Értem. – A férfi felsóhajtott. – Nos, ez a te döntésed. De ha attól félsz, a fiam részéről ez csak múló szeszély…

-          Nem hiszem.

-          Akkor rendben. Mert sosem láttam őt így viselkedni. Ilyen szenvedélyesen. Tele élettel. Azt szeretném, ha nem bánna meg semmit. – Kedvesen megütögette a srác vállát. – Bárhogy döntesz, én örülnék, ha a családomhoz tartoznál.

Most, néhány hónappal később, ahogy mind arra vártak, Jimin vajon átvészeli-e a műtétet, Jin összefűzte az ujjaikat.

-          Alig várom, hogy láthassam az utódodat.

-          Biztos lehetsz benne, hogy Jimin génjei felülkerekedtek rajtam.

-          Az nem számít. – Kisimította Nam-joon haját a homlokából. – Megmentettétek a fajt. Hatalmas dolgot vittetek véghez. – Nam-joon az arcához dörgölte az arcát.

-          Az én életemben a leghatalmasabb dolog te vagy.