Az utolsó előtti fejezet megérkezett!
Nam-joon két napon keresztül virrasztott Tae betegágya mellett, míg végül a srác láza kezdett lemenni. Odahaza is többször előfordult ilyesmi, Nam-joon ezért ragaszkodott a csipogó használatához. Addig nem tért vissza a saját dolgaihoz, amíg unokaöccse éhségre nem panaszkodott, így egy gyors zuhany után lementek a kantinba. Nagyon vágyott már látni Jint, látni, ahogy felcsillan a tekintete az ő közeledtére. Miért nyomta el magában? Miért gondolta azt, hogy nem méltó hozzá? Már senki mással nem tudta elképzelni a jövőjét.
Éppen vacsoraidőben érkeztek, és a szokásos asztaluk felé vették az irányt. Nam-joon erre sem gondolt volna korábban… hogy neki közös szokásai lesznek másokkal, sőt, olyanok, akiket a barátainak tekint.
- Hé, őzike – vigyorgott Ho-seok. – Meggyógyultál?
- Jó úton haladok.
- Akkor huppanj le, és lapátold a kaját. Sok súlyt veszthettél. – Nam-joon várt néhány pillanatot.
- Hát Jimin? – indított a könnyebb kérdéssel.
- Befektették, és már csak a spermádra vár.
- Ó, sajnálom.
- Sose tedd. A család az első. – Nam-joon majdnem kibökte, hogy hamarosan mind egy család lesznek, de inkább rátért arra, ami igazán érdekelte.
- És… akkor Jin vele van? – Ho-seok furcsa pillantást vetett rá.
- Nem – felelte Jeong. – Azt üzente, veled lesz.
- Mikor?
- Hát, amikor tanultatok…
- Pénteken? – döbbent le Nam-joon. – Hétfő este van, és eszetekbe sem jutott keresni?
- Annyira kedveli Tae-t, azt gondoltuk, segít neked ápolni – védekezett Ho-seok, de már az ő arca is elfelhősödött.
- Voltatok a szobájában? – kérdezősködött Nam-joon, hátha ezzel úrrá lehet a pánikon.
- Igen, ott találtuk az üzenetet – bólintott Jeong. – De veled volt, nem?
- Igen. Pénteken a könyvtárban tanultunk, aztán kimentünk sétálni, de nekem vissza kellett rohannom Tae miatt… - Halk nyögés szakadt fel belőle. Magára hagyta Jint!
Nam-joon ezek után meg sem állt az igazgatói irodáig, ahol remegve adta elő feltételezését. Az a néhány tag, aki jelen volt, nem nézett a szemébe, mialatt beszélt.
- Tudunk róla – felelte végül az egyikük. Nam-joon úgy érezte, lenyelte a nyelvét. – Nem ő volt az első, aki eltűnt, de most legalább már tudjuk, pontosan honnan vitték el őket. A csapataink már keresik őket.
- És nem gondolták, hogy erről a diákoknak is tudnia kell? – bukott ki a srácból a felháborodás. – Hogy, nem is tudom, vigyázzanak magukra, és ne járkáljanak egyedül az erdőben?
- Mindent megteszünk…
- A történtek nem ezt bizonyítják!
- Fiatalember – emelte meg a hangját az a fickó, aki a múltkor leteremtette Jint. – Nem hiszem, hogy ez olyan probléma lenne, amit veled kellene megvitatnunk.
- Nem hiszi? – kérdezte Nam-joon, majd vészjóslóan elmosolyodott. A tagokat kirázta a hideg. – Én pedig azt hiszem, meg fogják engedni, hogy én magam menjek ki, és keressem meg.
- Te egy diák vagy! Még nem tetted le a vizsgáidat, semmi keresnivalód a terepen!
- Diák vagyok, nagyszerű megfigyelés. De tudja, mi vagyok még? Az egyik megbecsült támogatójuknak a fia. – Nam-joon élvezte, hogy erre megfagyott a levegő. – Maga szerint hogy fog esni neki, ha megtudja, hogy hagyták eltűnni a diákokat?
- Bizonyára el fogja hinni, hogy minden erőnkkel keressük őket – mondta a nő -, de nem engedhetjük, hogy a többi diák utánuk eredjen. Azt akarod, hogy titeket is elfogjanak?
- Tehát tudják, kik ezek és mit akarnak?
- Ez elég nyilvánvaló, hiszen egy olyan iskola körül ólálkodnak, ahol alakváltók tanulnak. – A nő megdörgölte a szemét. – Kísérleteznek velük, hogy mi van meg bennetek, ami másokban nincs. Ilyenek az emberek; egyszerre undorítja őket a másság, és akarják tudni, mi lehet az eredete.
- És meddig akarják engedni ezt? – firtatta Nam-joon. – Hány élettel akarják megváltani a mienket?
- Szerinted miért fektetünk akkora hangsúlyt a harci oktatásra? – horkant fel az ellenszenves tanácstag. – Védekeznetek kell ellenük, de nincs mit tenni, a gyengék néha elhullnak. – Mind összerezzentek, ahogy Nam-joon az asztalra vágott; hirtelen megnőtt körmei karistolták a fát.
- Van magának gyereke?
- N… nincs.
- Sejtettem. – Az ajtó döngve csapódott be mögötte.
A folyosón azonnal megrohamozták volna a barátai, ha Tae nem emeli eléjük a karját. Ő észrevette unokabátyja feldúlt, vészjósló állapotát.
- Mi történt? – kérdezte Ho-seok, és Nam-joon tudta, hogy érdemelne valamiféle választ, de a szavak helyett most cselekedni akart.
Elviharzott mellettük, majd berontott a titkárságra. A jelenlévők megrökönyödve bámulták, de volt annyi eszük, hogy ne állítsák meg. Felvette a telefont, és viszonylag nyugodtan beütötte az otthona számát.
- Fiam! – csodálkozott el az apja. – Baj van?
- Igen, elég komoly. Mikorra tudsz ideérni?
- Egy órán belül ott vagyok.
Ötven perccel és húsz másodperccel később Nam-joon az iskola épülete előtt állt, és fogadta az apját. A férfi az ötvenes évei végén járt, de mit sem vesztett megjelenéséből és méltóságából. Habár alacsonyabb volt a fiánál – aki magasságát az anyjától örökölte – mégis egyetlen pillantással el tudta érni, hogy mindenki más aprónak tűnjön mellette. Ősz haját az esti szél lengette, sötétzöld tekintete mindent felmért a környezetében. Nam-joon szerint arra számított, hullák fognak heverni szerteszét. A férfi begombolta az öltönyét, majd fiához lépett, és a szertartásos köszöntés után két kezébe fogta a srác arcát.
- Eltűnt valaki számodra fontos. – Nem kérdezett, kijelentett, és Nam-joont az sem lepte meg, hogy mindent tud. Az autóút elég volt neki arra, hogy felhívja a forrásait.
- Tae jól van. – Az apja bólintott.
- A tanács itt van?
- Igen.
- Akkor menjünk. Nincs vesztegetni való időnk.
Nam-joon mindig igazságosnak ismerte az apját és tudta, ezt a mostani ügyet sem fogja annyiban hagyni. Mikor azonban az egyik tanácstag bedobta Jin nevét, mintegy csalétekként, Nam-joon tudta, hogy nem hallgathat tovább.
- Bocsáss meg, apám – hajtott fejet. – Jin sokkal fontosabb nekem, mint valaha gondoltam volna. Ha… ő is elfogad, társammá választom.
- Nos, ahhoz előbb meg kell találnunk, nem igaz?
- Ezt nem engedheti! – háborgott a jól ismert tanácstag. – Egy ilyen jó génállományt nem vesztegethetünk el egy… egy… - és megnevezte Jin faját. Nam-joon szorongva nézett az apjára. Mivel még sosem került szóba a párválasztás, a srác nem tudta, milyen fogadtatásra számíthat. Talán az apja is úgy véli, Jin egy alantas faj tagja? És hogy értethetné meg vele, hogy Jin többet ér bármelyik tanácstagnál?
Mikor a férfi megszólalt, hangja sokkal vészjóslóbb volt, mint korábban a fiáé.
- Az, hogy ezt ilyen módon közölték velem, mutatja, hogy habár egy alakváltó iskolát vezetnek, semmit sem tudnak a fajokról. Különösen arról nem, amelyikről szó van, és amelyiket annyira lenéznek. – Szünetet tartott. – Látom már, hogy ez a nyomozás az előítéleteik miatt sosem lesz sikeres. Így tehát a részvényesek nevében én magam veszem át a kutatás irányítását.
- De uram! – pattant fel az igazgató elsápadva. – Ugyanaz az érdekünk…
- Talán így van. Ne féljenek, megtarthatják a szánalmas pozícióikat. És egyelőre a szülőket sem értesítem, habár tudniuk kellene róla. – Eltöprengett. – Kérem az eltűnt diákok névsorát. És holnap reggel első dolguk legyen figyelmeztetni a diákokat a fennálló veszélyre!
Nam-joon az apja nyomában lépett ki az ajtón, aztán a megtorpanó férfi hátának ütközött. Nem tudta, meddig voltak bent, de elég késő lehetett, ugyanis a folyosón táborozók közül néhányan elaludtak.
Ho-seok azonnal felpattant – nem zavarva meg ezzel Jimin álmát -, majd Nam-joon és az apja elé állt komor, elszánt tekintettel.
- Megértem az aggodalmad – mondta a férfi, mielőtt a srác megszólalhatott volna. – Jin nektek is nagyon fontos, és meg fogjuk találni, ahogy a többieket is. – Halványan rámosolygott a kócos Tae-re, aztán a fiához fordult. – Ki akarsz menni.
- Igen.
- Rendben. – A srác vállára tette a kezét. – Tudom, aggódtál amiatt, hogy fogadom majd a hírt, de a bentiekkel ellentétben én nagyra becsülöm Jin faját. Kitartók, gyorsan, csendesek, okosak, ravaszak, ha kell, és a család mindig kiáll a tagjai mellett. Ennél többet nem is kívánhatnék a fiam választottjától. – Mikor döbbent nyögések hangzottak fel mögötte, a férfi elmosolyodott. – Hoppá.
Nam-joon legszívesebben azonnal indult volna, de most már fel kellett világosítania a többieket. Beterelte hát őket egy üres terembe – még mindig csak hajnali három volt -, aztán vázolta nekik a tényeket.
- Nem hiszem el, hogy titkolták előlünk – mondta Jimin. – Kezdem azt hinni, hogy igazából semmibe vesznek minket.
- Ezek után kénytelenek lesznek hátralépni és hagyni, hogy mi is tegyünk egy próbát – vélte Nam-joon. – Mivel nekünk ez személyes ügy, sokkal hatékonyabbak leszünk.
- Mikor akarsz indulni? – kérdezte Tae.
- Amint lehet.
- Jó. – Lecsusszant az asztalról. – Találkozzunk az erdőnél, ahonnan elvitték.
- Talán… - kezdte volna Nam-joon, de az eddig csendesen, sápadtan ücsörgő Jeong a szavába vágott.
- Nem kell engedélyt kérnünk tőled. Ha jól tudom, még nem vagy a párja, és nem tudom, egyáltalán milyen jogon viselkedsz mégis úgy. – Yoon-gi megpróbálta átkarolni, de Jeong lerázta magáról, és szikrázó tekintettel Nam-joon elé állt. –Neked kellett volna engedélyt kérnek tőlünk, a családjától. Mit tettél te érte? Lenézted és semmibe vetted, miközben ő istenített téged. – Vett egy mély lélegzetet. – Ajánlom, hogy ezek után a tenyereden hordozd. Világosan beszéltem? - Nam-joon csak bólintani volt képes. – Akkor ezt meg is beszéltük – nyugtázta Jeong, majd Yoon-gival a nyomában távozott. Nam-joon elkapta Jimin vigyorát.
- Mi olyan vicces?
- Ezek itt úgy meg tudnak félemlíteni téged, hogy olyat még nem láttam. Viselkedj rendesen, különben nem kapod meg Jin kezét!
- És még úgy sem biztos – mondta Ho-seok, ahogy a másik srácot tanulmányozta. – De ez most mind mellékes. Előbb találjuk meg, kiverem belőle a szuszt, amiért elővigyázatlan volt, aztán majd beszélünk a többiről. – Jimire nézett. – Te is jössz?
- Még nem estem túl a procedúrán, semmi értelme lógatnom a lábam.
- Túl értékes vagy.
- Ne hízelegj, ott a helyem!
Nam-joon vonakodott áldását adni arra, hogy Tae is velük tartson, de az apja jó ötletnek tartotta.
- Szüksége van arra, hogy meglássa a világ valódi arcát, és ne kergessen illúziókat. – A férfi felhúzta fekete bőrkesztyűjét. – Kocsival fedezünk titeket. Ha bármit találtok, azonnal szóljatok!
A csapat tagjai a gyakorlóruhájukat viselték, amiben könnyen és észrevétlenül tudtak mozogni. Hajnalodott, ahogy az erdő felé sétáltak. Nam-joon akaratlanul is a péntek estére gondolt, s ragadozószívét aggodalom szorította össze. Minden erejével hitt abban, hogy megtalálnak mindenkit, és akkor végre Jin és ő…
- Ne veszítsük el egymást, jó? – szólalt meg Jimin, mielőtt beléptek volna az erdőbe.
- Ha csapdába estek, vonyítsatok, ahogy a torkotokon kifér – tette hozzá Ho-seok, majd mély lélegzetet vett. – Csapassuk!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése