Az ötödik fejezet!
Jin tapintatosan hátat fordított, és a másik sráchoz lépett.
- A tegnapi ruháidat viseled – mutatott rá Nam-joon.
- Hogy te milyen szépeket mondasz! Örülj neki, hogy a szagomat nem érzed!
- Ki mondta, hogy nem érzem? – vonta fel egyik szemöldökét, ami annyira hasonlított a flörtölésre, hogy Jin egészen összezavarodott.
- Ühm, a padlón aludtam. Ho-seok akár mormotának is beállhat, ha az eredeti terv nem jön össze. – Megmozgatta a nyakát. – Meddig kell itt maradnotok?
- Már csak néhány órán keresztül. Az estét már a saját ágyunkban töltjük.
- Csak a saját nevedben beszélj! – csattant Jimin hangja, mire Nam-joon megrázta a fejét, aztán nekidőlt az üvegnek. Jin szinte érezte a testéből áradó hőt.
- Egyébként megértem – suttogta, hogy csak Jin hallja. – Most, hogy megmenekültünk a szerencsétlenségtől, nekem is kedvem van valami olyat tenni, amihez korábban nem volt merszem.
- Nahát, a kantinban akarsz enni? – Nam-joon nevetése végigrezonált Jin erein.
- Még az is lehet, de csak akkor, ha a VIP asztalhoz ülhetek. – Játékosan Jinre kacsintott, amitől fiatalabbnak tűnt, mind bármikor.
- Biztos meg tudjuk oldani valahogy – mondta bénán. Annyira hozzászokott már ahhoz, hogy Nam-joon hűvösen viszonyul hozzá, hogy ezzel a mostani közvetlenséggel hirtelen nem tudott mit kezdeni.
Mintha Nam-joon látta volna rajta, hogy zavarba jött, hátrébb lépett, teret adva így neki.
- Na – köhécselt Jin, hogy szétrebbentse a szerelmespárt. – Mi nem vagyunk olyan különlegesek, hogy lóghassunk óráról, szóval nyomás! – Meglökte Ho-seokot. – Ezt a néhány órát már kibírod, nem? – Csak Jin éppen azt nem tudta, mi lesz velük azután.
- Hogy is van az, hogy ezt én tudtam meg utoljára?
- Némileg el voltál foglalva – emlékeztette Yoon-gi, Jeong viszont csak legyintett.
- Nem vagyok ugyan hozzátartozó, de aggódtam értük. – Jinre nézett. – Meg persze értetek is.
- Most már megkönnyebbülhetsz, mert minden a legnagyobb rendben – vélte Tae kicsit elbizakodottan. – Úgy értem, sokkal rosszabbul is alakulhatott volna. – A többiek csak bólogattak, aztán érdeklődve nézték a feléjük közeledő, frissen szabadult Nam-joont. Még annál is nagyobb figyelmet keltett, mint korábban, pláne, hogy morcosság helyett mosolygott.
- Át sem öltöztél? – fogadta Tae.
- Éhen halok! – és elmarta Jin elől a tálcáját.
Síri csend lett az asztalnál, de még azok is megrökönyödtek, akik körülöttük lebzselve tanúi voltak a jelenetnek.
- Mi a… - kezdte Jeong felháborodva, de Yoon-gi megrúgta az asztal alatt. Tae szeme hatalmasra nyílt, tehát még ő is tisztában volt vele, hogy csak azok osztoznak az ételen és esznek egy tányérból, akik elköteleződtek egymás felé. Ezt még Jimin és Ho-seok sem merte volna nyilvánosan megtenni, annyira intim gesztus volt. És ezt pont Nam-joon ne tudta volna?
Jin lesütötte a szemét, kerülve a rájuk szegeződő tekinteteket. Az volt minden vágya, hogy osztozhasson a másikkal, de nem volt biztos benne, Nam-joon miért is változott meg ilyen hirtelen.
A figyelmet szerencsére elterelte Jimin és Ho-seok zajos érkezése, akik úgy integettek mindenkinek, mintha ők lennének a királyi pár. Mindketten ragyogtak a boldogságtól, és elég egyértelműen lezavartak már legalább egy menetet. Jeong-nak szeme sem rebbent, Tae viszont mélyen elpirult. Jin együtt érzett vele; Nam-joon mellett ülve hirtelen neki is túl szűk és forró lett a saját teste.
- Nem gondoltam, hogy valaha ezt mondom – kezdte Jimin -, de hiányzott ez a kóceráj.
- Ne szokj hozzá nagyon – tanácsolta Ho-seok -, mivel néhány hónap múlva örökre kivágnak.
- Az más – intett Jimin, tekintete szikrázott. – Az végre maga lesz a nagybetűs Élet. Már most szólok, hogy a lakást én fogom berendezni.
- Nem is álmodtam volna arról, hogy nekem is hagysz beleszólást – mondta Ho-seok, és megforgatta a szemét a többiek felé.
Ahogy közeledtek az év végi vizsgák, úgy lett egyre feszítettebb a tempó. Jin rengeteg időt töltött az edzőteremben és a kinti gyakorlópályán, így hamarosan már nem fért bele a régi ingeibe.
- Ú, apám! – akadt el Ho-seok szava, mikor meglátta őt zuhanyozás után, fedetlen mellkassal. – Csak Jeong meg ne lássa.
- Ő már elkötelezte magát, nem hiszem, hogy érdekelné.
- Akkor talán valaki másnak kellene mutogatnod magad – kacsintgatott ravaszul. – Elég sok időt töltötök együtt mostanában, nem?
- Csak készülünk a vizsgákra.
- Na, persze – somolygott a barátja. – Látom, hogy néz rád, és hidd el nekem, az nem a tananyag miatt van.
Jin bámulta magát a tükörben. Kisfiús vonásai lassan eltűntek, hogy férfiasabb jegyeknek adják át a helyüket. Barna haja kicsit megnőtt, jelenleg vizesen keretezte az arcát. Tisztában volt vele, hogy jóképű, az esze és a szíve is a helyén volt, és a fajtáját sem szégyellte. Azt gondolta, ha valaha párt választ magának, az hasonló tulajdonságokkal fog rendelkezni, mint ő, Nam-joon azonban keresztülhúzta a számításait. Hűvös volt, magának való, kicsit talán gőgös is, ugyanakkor bármit megtett volna a családjáért, és nem állhatta az igazságtalanságot. Jin szerette nézni az arcát, mikor koncentrált, vagy férfias kezét, ahogy gyengéden megveregette Tae vállát.
Nam-joon egyébként ismét úgy viselkedett vele, mint bárki mással; talán kicsivel tovább elviselte a fecsegését és ahelyett, hogy leordította volna a fejét, csendesen, de határozottan kérte, hogy fogja be a száját. Jin igyekezett nem idegesíteni őt, de annyi minden volt, amit mindenáron meg akart osztani vele, és már alig maradt ideje.
- Nagyon hallgatag vagy – jegyezte meg Nam-joon néhány nappal később, egy pénteki estén. Körülöttük lassan kiürült a könyvtár, de ők továbbra is a jegyzeteik fölé hajoltak.
- Azt hittem, utálod, ha fecsegek.
- Nem utálom, csak a legtöbb embertől nehezen viselem. – Szünetet tartott. – Viszont rájöttem, ha nem beszélsz mindenféléről tekintet nélkül arra, engem érdekel-e, akkor valami nyomaszt.
- Szerintem a végzősök többségét jelenleg ugyanaz nyomasztja.
- Ez igaz – hagyta jóvá, majd hátradőlt, a feje mögé tette a kezeit, és a plafonra meredve folytatta: - Nekem nem sok választásom lesz. Hazamegyek, és átveszem a családi cég vezetését. Apám már elég idős, szeretne visszavonulni. Azért is jöttem csak az utolsó évben… eddig magántanáraim voltak, de apám úgy vélte, nem árt, ha közösségbe kerülök, és megtanulok emberekkel bánni. – Jin nem tudta megállni, elvigyorodott, mire Nam-joon arca is felderült. – Ebben nem teljesítettem valami jól, igaz?
- Nem a te hibád, hogy… nos…
- Hogy a legtöbb ember hülye?
- … hogy szellemileg nem érnek fel hozzád.
- Nem mindenki jön olyan támogató környezetből, mint én. Mivel a családom egy nagy céget vezet, mindenképpen magas színvonalú műveltséget akartak átadni nekem. – Elgondolkodott. – Valószínűleg emiatt tűnök kicsit gőgösnek. – Jin enyhén megrándult, hiszen korábban ő is pont erre gondolt. – Azt sulykolták belém, hogy egy nap vezető leszek, így a legtöbben nem méltók arra, hogy foglalkozzam velük. Még akkor is ezt gondoltam, mikor megérkeztem, ugyanis senki sem cáfolt rá az ellenkezőjére. Aztán elordították a nevem a folyosón. – Jin zavarában szívesen elfordította volna a fejét, de Nam-joon tekintete fogva tartotta. – Nem voltam biztos benne, hogy a srác tudta, kivel áll szemben. Megszoktam már, hogy be akarnak férkőzni a páncélom… vagyis a bundám alá, de benne volt valami más. Valami naiv kedvesség. Először arra gondoltam, milyen idegesítő. Aztán meg arra, milyen gyönyörű. – Nam-joon végighúzta egyik ujját Jin tűzforró arcélén. – És attól a naptól fogva ő lett az én Gombócom.
- Miért mondod ezt? – törte meg a csendet Jin.
- Mert ez az eset Jiminnel rádöbbentett, hogy nem dughatom homokba a fejem. Nem tagadhatom meg az állati énemet, hogy helyette az eszemre hallgassak. Keményen próbálkoztam, de elbuktam. Szóval most itt vagyok. – Mikor Jin további magyarázatra várva felvonta a szemöldökét, Nam-joon mélyet sóhajtott. – Mit szólnál egy sétához?
Jin korábban is járt már odakint az éj leple alatt, de akkor általában gyakorlatozott, és fel sem tűnt neki, milyen romantikus az egész. Az erdőhöz vezető füves, lejtős terep ki volt világítva, a sötét égen csillagok ragyogtak, lágy szellő rezegtette az ágakat. Nam-joon zsebre vágott kézzel baktatott előre a gondolataiba merülve. Jin úgy vélte, eljött az ideje, hogy nyíltan beszéljenek.
- Sokkal jobban kedvellek, mint kellene – mondta a srác hátának. – Tisztában vagyok azzal, mik vagyunk, és egy percig sem álltattam magam azzal, hogy érdekelhetlek. De a viselkedésed az utóbbi hetekben összezavart. – Nyelt egyet. – Ha… ha lehet nálad esélyem, akkor tovább próbálkozom. De ha nem, akkor elfelejtem, hogy valaha is másként gondoltam rád.
A család néha a legrosszabb pillanatban szól közbe, gondolta Jin, ahogy Nam-joon távolodását nézte. Az iskola területén nem használhattak telefont, de Nam-joon és Tae megtalálta a módját, hogy üzenjenek egymásnak.
- Sajnálom – mondta, miután ránézett a csipogójára. Arca hűen tükrözte vívódását. – Megbeszéljük később! Nem felejtem el, amit mondtál. Te se tedd!
Mivel kizártnak tűnt, hogy ezután a vallomás után elaludjon, Jin bevette magát az erdőbe. A fák közelsége és illata mindig megnyugtatta; nem csak állatként élvezte ezt a környezetet. Mivel kitűnően látott a sötétben, nem zavarta a lámpák elmaradozása. Lassan elverekedte magát az iskola egyik határát jelölő hatalmas fenyőig, és közben szándékosan nem gondolt semmire. Végighúzta kezét a törzsön, hagyta magát elrévedni… s valószínűleg ezért nem érzékelte a közeledő veszélyt.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése