- Szóval…
- Kinyögöd végre, vagy egész nap itt akarsz ülni? – Bright drámaian a szívére tette a kezét, mintha megsértődött volna.
- Oké, nem kell leharapni a fejem! Az a legértékesebb rajtam…
- Bright azt szeretné tudni, hogy te és az elsősöd együtt vagytok-e. – Ha bárki más tette volna fel a kérdést, Arthit nyomban elküldi a fenébe, de volt valami Nott nyers őszinteségében, ami megtorpanásra késztette.
- Kongpob… - Megrándult az arca a tudatra, hogy már a srác nevét sem tudja ellágyulás nélkül kimondani. -… nagyon impulzív személyiség.
- Te így mondod azt, hogy rohadtul szexi? – vigyorgott Bright, de Arthit nem hagyta kizökkenteni magát.
- Még mindig nem tudom pontosan, mit is akar tőlem. – Oldalra nézett. – Kellemes vele lenni, de közben azt is érzem, hogy olyanban reménykedik, amit nem tudok megadni neki. – Nott és Bright gyors pillantást váltott.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy habár kedveled, nem vonzódsz hozzá? – firtatta Nott, mire Arthit grimaszolt. Nem szeretett erről beszélni.
- Hadd segítsek! – ajánlotta Bright, majd cinkosan előrehajolt. – Fantáziálgatsz arról, hogy letéped róla az inget?
- Nem! – vörösödött el Arthit.
- Na és, ha másvalaki vetkőztetné le, az hogy esne?
- Nem érdekelne! – vágta rá, de a gyomra rándulása jelezte, hogy ez bizony nem fedte a valóságot. Bright pásztázta még egy kicsit, aztán csalódottan felállt.
- Reménytelen vagy. Szólhatnál neki, hogy nincs esélye nálad, mert amíg le nem koptatod, mást észre sem fog venni.
- Már közöltem vele.
- Akkor tedd meg újra. Vagy bántsd meg. Abból biztos érteni fog. – Nott csak a fejét csóválta, Arthitnak viszont nem volt ellenére az ötlet, hogy végre levakarhatja magáról azt az idegesítő, jóképű kis elsőst.
És pont akkor nem képes utánam koslatni, mikor beszédem lenne vele.
Arthit egész délután fel-alá járkált az iskola folyosóin és az udvaron, de Kongpobnak nyoma sem volt. Már épp arra gondolt, felkeresi őt a szobájában, mikor éles szóváltás ütötte meg a fülét. Azonnal kihúzta magát, mivel seniorként minden ügybe lehetett beleszólása – és hát imádott főnökösködni. Pókerarcot öltött, a kezét hátul összekulcsolta, majd befordult a sarkon.
Először nem tudta pontosan, mit is lát. Egy félreeső folyosószakaszon álltak, ahol négy srác vett körbe egy ötödiket. Két felsőbb éves nem messze bámészkodott, de hagyták, hogy a juniorok megszaggassák a társuk hófehér ingét.
- Mi folyik itt? – Arthit felcsattanó hangjára mind megugrottak, majd hátrálni kezdtek. – Mégis mit képzeltek, hol vagytok? A bántalmazás semmilyen tekintetben nem megengedett! Látni akarom a névtáblátokat!
Arthit elég dühösnek érezte magát addig is, mikor azonban felfogta, ki álldogál a fal mellett szakadt ruhában, az agya egyszerűen kiégett. Rávetette magát a legközelebb állóra, és a falhoz csapta.
- Hogy merészeltetek hozzányúlni? – A srác talán próbált volna válaszolni, de Arthit ujjai a nyakára fonódtak. – Jó ötletnek tűnt csapatban megindulni egy ellen?
- Az erőszak mellett a korcs viselkedést sem tűrjük ebben az iskolában. – Arthit a megszólaló felé fordult, aki vigyorogva folytatta: - Miért védenéd? Neked ártott a legtöbbet azzal, hogy ilyen nyíltan fut utánad. – Majd hozzátette: - Te talán nem akartad lekoptatni magadról?
Arthit keze ökölbe szorult. Látta magát, ahogy szétveri annak a pondrónak az arcát, de ekkor Kongpob közbelépett.
- Bocsánat, azért szaggattad meg az ingem, mert undorít, hogy kit kedvelek? – Halvány félmosoly játszott az ajkain. – Még véletlenül sem azért, mert szerettél volna félmeztelenül látni?
- Te kis…
- Egy lépés, és kicsapatlak! – morogta Arthit. – Kérlek, add meg rá a lehetőséget!
A csapat valószínűleg belátta, hogy nem győzhet, mert a srácok morgolódva távoztak. Arthit addig követte őket a tekintetével, míg ki nem értek az udvarra, aztán sóhajtott.
- Köszönöm – hajolt meg Kongpob, inge szárnyai lazán lengtek a két oldalán.
- Mi bajod van neked? – reccsent rá Arthit. Sajnálatos módon nagyon is felkeltette a figyelmét a junior csupasz mellkasa. – Miért ragaszkodsz továbbra is ehhez a hülye rajongáshoz? Hát még mindig nem látod, mennyi bajod származik belőle?
- Azt el tudom viselni, ha engem bántanak – mondta Kongob. – De azt nem akarom, hogy neked kellemetlenek legyenek az érzéseim.
Ahogy a srác ott állt előtte őszintén, kitárulkozva, Arthit tudta, hogy le kellene állítania. Valami olyat kellene mondania, amitől örökre megutálja és békén hagyja. Meg kellett volna mondania, hogy nem kedveli. Csakhogy hiába hazudott reggel a barátainak, önmagának már nem tudott. Mert hiszen miért támadtak benne gyilkos gondolatok? Bármelyik juniorért így kiállt volna?
Arthit beletörődve sóhajtott, majd Kongpob elé állva a falnak támasztotta a kezét.
- Kongpob. Te vagy a legidegesítőbb ember, akit ismerek. Ugyanakkor a leghűségesebb és a legerősebb is. – Kongpob szeme elkerekedett, ahogy Arthit hozzá hajolt, és puszit lehelt az ajkára. – Az én juniorom vagy. Bárki, aki ezt meg meri kérdőjelezni, az számíthat a haragomra. – Ellökte magát a faltól. – Tessék, vedd fel az ingem.
- De… így…
- Igen. – Komolyan a szemébe nézett. – Különben sem hagyhatom, hogy a pasim félmeztelenül járkáljon a folyosókon.
Ahogy Arthit és Kongpob távolodni kezdett, Bright feje bukkant elő az egyik ajtó mögül.
- Én is így gondoltam, barátom – vigyorgott ördögien. Aztán ment, hogy kifizesse a statisztákat.
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése