Máris a feléhez érkeztünk, íme a hetedik történet!
7. nap párosa:
Malec
Van egy kérdés, amit Magnus Bane boszorkánymester kénytelen
volt sokkal többször hallani, mint szerette volna.
-
Mikor van a születésnapod?
Magnus pedig ilyenkor az égre nézett, megvillantotta kék
szikráit, majd azt felelte:
-
Mindig és Soha.
Alexander természetesen ebben is különleges volt, ugyanis az
ő csinos kis fejében még csak meg sem fordult, hogy erre rákérdezzen. Ez
egyrészről jó volt – kiderült belőle, hogy okos, és ismeri Magnus irtózását
ettől a témától -, másrészről azonban – és a férfi ezt csak sokára merte
bevallani magának – kicsit rosszul esett neki, hogy kedvese egy ilyen fontos
esemény felől nem érdeklődik. Nem mintha Magnus fejben tartotta volna a becses dátumot…
-
Boldog átkozott születésnapot! – rikkantotta a fülébe
Catarina, majd hatalmasat ásított. – Szívesen! Nekem járna jutalom, amiért
alvás helyett rögtön felhívtalak, amint hazaértem.
-
Fantasztikus vagy, Catarina.
-
Nagyon köszönöm. Raphael hívott már?
-
Nem. És még most sem dolgoztam fel, hogy Ragnor megosztotta vele ezt az információt.
-
Hát igen – sóhajtott a nő. – A cuki fiúk voltak a
gyengéi, akárcsak neked. Ha már cuki fiúk…
-
Nem, Alexander nem tud róla, és nem is tervezem
beavatni. Így is kínos az egész.
-
Azt akartam mondani – folytatta Catarina. – Hogy
összefutottam Simonnal.
-
És ez vajon hogy volt lehetséges? Nem is vagytok
ugyanazon a földrészen.
-
Átutazóban volt erre, és vette a fáradtságot, hogy
meglátogasson – mondta némi éllel a hangjában.
-
Áá – bólintott Magnus. – Jó színben van, nem?
-
Az már igaz. Ezt teszi az emberrel a szerelem.
-
És miről beszéltetek?
-
Tudod, mindenféléről – hárított Catarina gyorsan. –
Most mennem kell, alig állok a lábamon. Pá!
Magnus gyomra mélyén furcsa érzés motoszkált, ami csak
erősödött, mikor üzenetet kapott az árnyvadászoktól, hogy sürgősen várják a
bázison.
-
Áh, Magnus, épp időben – fontoskodott Robert Lightwood.
– A segítségedre lenne szükségünk.
-
Mi sem természetesebb – intett a férfi, közben
tekintete végigsuhant a termen.
Minden olyan volt, mint szokott – az idősebb árnyvadászok
milliószor átbeszélték a taktikát, a fiatalok viszont mentek volna már. Amint
megegyeztek a részletekben, a tömeg feloszlott, s Magnus szembe találta magát
Alec-kell.
-
Szia! – ragyogott rá a srác. – Köszönjük, hogy jöttél.
-
Szívesen. Nagyrészt.
-
Hamarosan indulunk, de később beugorhatok?
-
Mindig szívesen látlak – mondta Magnus az igazsághoz
híven. Alec ismét rámosolygott, végigsimított a karján, majd távozott. Nem telt
bele öt másodperc, Simon vette át a helyét.
-
Magnus, milyen jó látni téged!
-
Úgyszintén. Sorra veszed a boszorkánymestereket
mostanában? – A srác el sem pirult.
-
Úgy is mondhatjuk. De ne aggódj, csak Alec tudja.
-
Mégis micsodát? – Simon fura grimaszt vágott, amit akár
kacsintásnak is lehetett nevezni.
-
És Raphael is vigyázni fog a szájára – bizonygatta. –
Megemlítettem neki, hogy aki eddig tudta, mind meghalt, szóval jól beijedt. Na,
minden jót! – kacsintott még rá, s ezúttal Magnus tényleg egyedül maradt.
Volt néhány rossz tapasztalata árnyvadászokkal, de már-már
hajlandó volt elfeledni a sérelmeket az új generáció kedvéért. Olyasmit adtak
neki ezek a fiatalok, amije korábban nem volt: tiszteletet, megbecsülést és
szeretetet.
Sokkal később ért haza, mint tervezte, így Alec-et már ott
találta. A srác megterítette az asztalt, gyertyákat gyújtott, és éppen ételt
halmozott két tányérra egy dobozból. Most Magnus elé sietett, és a kezébe
nyomott egy pohár bort.
-
Mit ünneplünk? – érdeklődött Magnus. Alec szeme
megvillant; lassan megcsókolta, mielőtt válaszolt.
-
Téged. Engem. Minket.
-
Jól hangzik. Csirió! – Egymás szemébe nézve kortyolták
a bort, aztán Alec közel hajolt hozzá, és kimondta, amire a férfinak tudat
alatt igenis szüksége volt. – Szeretlek, Magnus. Boldog születésnapot!
0 megjegyzés :
Megjegyzés küldése